Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
gas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. Enyhe szellő kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az utam holdfényes nagy mezőn keresztül. Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem. És egyszerre elhűlt bennem a vér. A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre. Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem. E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre. Megrázkódtam, nagyot lélegzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkő csillant elő és nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Az út mentén jobbra és balra szőlőskertek feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örök mécses átszűrt fénye halványan derengett a nyitvahagyott ajtón keresztül. Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottám az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előre léptem úgy, hogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltűnt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett, hogy valami közölnivalója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.- Szeretni akarsz? - kérdeztem. Komolyan és szomorúan igent intett.- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után! Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is? Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait és kisimította velük a 129
