Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Szépirodalom

asszony alakját veszi magára. Kútban lakik, ott a mélyben eszi a békákat, a gyíkokat, meg a gyermekeket. Ha gondatlan pulya vetődik a kútkávához, kinyújtja roppant hosszú kezét, melyekből roppant hosszú, acélkarmok bújnak elő, és már be is rántotta a szerencsétlent. A Vízibornyú eredetileg csak akkora, mint egy pondró. Tocsogókban, tavakban éldegél. De ha gondatlan a vízből kortyolgatva lenyeli, gyors növekedésnek indul. Ehhez felfalja az ember gyomrát, beleit, majd ha már igazán meghízott, szétrepeszti a hasát. A Rétidisznó olyan, mint egy hatalmas patkány. Kitűnően úszik és remek a szaglása. Arasznyi agyara van, az élő fát gyökerénél fogva könnyedén kikapja vele. Folyton eszik. Elhullott mada­rat, tojást, döghalat, csigát. Ha egy falkatársa megbetegszik, fölfalja azt is. Télen, ha már nagyon éheznek, széttépik a kondást, aztán elindulnak a bokortanyák felé. Kutyát, birkát, embert elemésztenek. Hálát adhat a Gondviselésnek, akinek egyik szörnnyel sem akadt még dolga. Melyek közül legfélelmetesebb a Rétidisznó. Mert a Jezsi meg a Vízibornyú... nos, hát ezek, a tanultabb emberek meg a lutheránus lelkészek szerint, nem is léteznek. De a koromfekete, óriás rétidisznók annál inkább, bárki megnézheti őket a kanális mellet, ahol a szilaj kondások ügyelnek rájuk. Szűcs Misó nem akart kinőni a mesék és a rémtörténetek világából. Az iskolában éppen csak hogy megkapta az elégségest. Hatodik után ezért az apja (noha törvény írta elő az ismédő osztályokat, de a törvény elgyengül a bokortanyákon) megegyezett Kollár nagygazdával meg a számadóval, és elszerződtette kint lakó kondásnak. Orgovánbokor képével együtt megérkezik a szaga is. A gőzölgő trágyahalmok és a nyitott árnyékszékek sűrűbb bűzzel terhelik a kis települést meg a környékét, mint amit a réti konda hagy maga után. Ezen még az sem segít, hogy az első udvarokból vékony füst­csík száll föl a valószínűtienül kék égre. A szabad kemencék dolgoznak. Ma születik meg bennük a lepény és az ötkilós kenyér. (Hogy az aztán egyre rágósabbá váljon, s a végét már az állatok egyék meg. De az még messze. Kéthetente van sütés.) A fiú anyja a ház falát meszeli. Az utcafronti részt. Ez mulaszthatatianul szorító szokás Orgovánbokorban. Embert ölni, nőt megbecsteleníteni, szomszéd kutyáját megmérgezni inkább lehet, mint szombatonként az elülső házfal ablak alatti felét meszeletienül hagyni. Aki így tenne, azt megszólnák. És a gúnyos megjegyzéseknél meg tekinteteknél még az őszintén döfő vasvilla is jobb.- Hát te? — kérdi Misótól az anyja, s ebben benne van az üdvözlés, s benne az aggoda­lom is a váratlan megjelenés miatt.- Elmenekültem. Megölt volna a számadó.- A számadó?- Az. Molinárszki.- Tehát nem a gazda... - mondja a nő, s ezzel jelentéktelenné szégyeníti le Misó baját. Mert ha nem a kondatulajdonos gazda, pusztán annak alantasa, a számadó akarja megölni, az nem is komoly halál, az csak olyan béresnyafogás. - És aztán miért? - s most felfüggesz­ti a munkát, ezzel is önkéntelenül jelezve, hogy elérkezhetnek a lényegi részhez.- Az egyik... az egyik süldő... A kis vadas...- Mi lett azzal, te?!- A sakál... a sakálok elvitték. 10

Next

/
Thumbnails
Contents