Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Történelem
HÁGÓ ATTILA NÁNDOR Adatok anagykárolyi Mesterrészi temető történetéhez Hágó Attila Nándor 1981-ben született Nagykárolyban. Régész, muzeográfus. Szülővárosában él. Egy sírkert egy település műemléképületeivel együtt bemutatja az ott lakók múltját, értékteremtőinek, példamutató egykori lakosainak állít kőbe vésett emléket. Ugyanakkor megmutatja azt is — főleg a régi síremlékek —, hogy mennyire tiszteljük halottainkat és a köveket, melyre neveik az örökkévalóságnak felvésődtek. A szándékos temetkezések megjelenése a középső paleolitikumban (i. sz. 80.000 - 35.000) környékére tehető, ami az első bizonyítéka annak, hogy az akkori embernek is volt egy bizonyos hite, ami túlvilági létet illeti. A neolitikum (csiszolt kőkorszak) középső periódusában, i. e. 5200 — 5000 környékén, a temetkezések inkább a házak közelében történtek, ugyanakkor már itt is megjelenik az élők és a holtak világának a szétválasztása". Az első régészeti kutatások, melyek alátámasztják azt, hogy a településektől függetlenül, ezektől bizonyos távolságra léteztek temetkezési helyek, a korabronzkor késői időszakára keltezhetők (i. e. 2500) . Ebben a periódusban egyre gyakoribbá vált (bár még a későbbi korszakokban is fennmaradt) az a szokás, hogy a közösség elhunyt tagjait a településtől egy bizonyos távolságra, meghatározott rendszer szerint helyezték örök nyugalomra. A tényleges temetők (sírmezők, nekropoüszok) az i. e. VI—IV. században jelentek meg Európa különböző részein, majd a római korban az előkelők a házuk kertjében vagy központi helyen temetkeztek. Az i. sz. III. századtól kezdődően csak a városfalakon kívül temetkezhettek, főleg a városba vezető utak két oldalán. Az őskeresztények hasonló módszer szerint temették el halottjaikat, majd az üldöztetések időszakában a katakombákban voltak a sírhelyek4. Ugyanakkor érdemes megemlíteni azt is, hogy a történelem folyamán az őskor, ókor, valamint a népvándorláskor időszakában is több esetben is előfordultak ún. magányos sírok, melyek nem feltétlenül a települések vagy a temetők közelében voltak. Az így eltemetett személy valamilyen különleges státusszal rendelkezhetett (varázsló, vezető), de lehetett a közösség kitaszított tagja vagy egy legyőzött ellenség is. Az őskeresztény egyház időszakában a 401-ben tartott 101
