Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Történelem
rosban élő ember, aki még a saját nevét is nehezen...” Láttunk már graffitiket, hasonló betűkkel. A mező óriási, duhaj betűk nyomulnak. Az írás elejétől a végéig egyneműen jelzi a szerzője intelligenciaszintjét. A William Shakespeare névben van három „a”, az első kettő rendben. Szóval nem is csak egy. Ha a szerző félanalfabéta volna, akkor... Végrendeletről, végrendelkezésről van szó — egy halálára készülő emberről. Lehet, hogy már halálán volt, elkezdte aláírni végrendeletét, de már nem bírta végigvinni. Nem bírta tovább. Ezért a torzulás. Csak ezért, „csak” ezért. Ötszáz évvel ezelőtt történt, talán soha nem fogjuk tudni az igazat. Nem is a kutathatatlant kutatjuk — hanem magát a kutatást. Mert egy biztos: felszínes benyomás alapján nem lehet, nem szabad lefélanalfabétázni valakit, akárki az illető. Elméletírók — folyton magukat kellető akarnokok, dilettánsok, reproduktív elmék, komplexusaikat pátyolgatók - folyton azt keresik, nagy igyekezettel kutatják, kit, mit hogyan is becsülhetnének le. Szakmához, szakmaisághoz semmi köze az ilyesminek. Szóval: akár a Mester volt, akár nem, marad a kérdés. Miről is beszélünk? Magáról a kutatásról? Mert az így halvaszületett gondolatok alkalmi gyűjteménye. Ki volt William Shakespeare? A 21. század újabb konvenciókkal áll elő? Eddig is csak konvencióink voltak? Az elméletírók csak választottak közülük. Kutattak. Loch Nessről mesélni Legendát! Legendát akar az ember, amióta a világon van. A skóciai Loch Ness tó szörnyéről ezerötszáz éve tudunk, a témáról legenda született, aztán a legenda feldolgozásai következtek, irodalmi, képzőművészeti, filmes feldolgozások. Nézzük csak a mesét, az alaptörténetet. Tekintve a földi élet alaptörvényeit, kicsi a valószínűsége annak, hogy a lény ezerötszáz éves legyen. Ha pedig újabb és újabb egyed születik, akkor a földi élet alaptörvénye szerint hímnemre és nőnemre van szükség. Vagyis a skóciai Loch Ness taváról és annak lakójáról szólva egész populációról kellene beszélnünk. És egyre csak „a szörnyet” emlegetjük. „A szörny” pedig, amióta csak tudjuk, illetve tudni vélünk róla, soha semmi szörnyűséget nem követett el. Egyáltalán — tulajdonképpen semmit. Mi történik itt? Mi az, ami történik? Állítólag időnként megjelenik, ilyenkor a megfigyelők tüsténkednek, hogy... hogy... mit is? Fotózzák, filmezzék, elfogják, tanulmányozzák. „Művelik a tudományt.” Ennyi. Ez és ennyi. Ki itt a szörnyeteg? Ö nem, az 1500 éve biztos és nyilvánvaló. Figyeljük meg most a megfigyelőt, a mese születését. Sokan kizárólag azért költöztek a szóban forgó tó partjára, hogy a híres lényt megfigyeljék, végre elfogják. A statisztikák szerint ádag 600 óra megfigyelésre, tóparti, tavi éberségre van szükség ahhoz, hogy az illető észrevegyen - valamit. Aztán ha már ennyi időt eltöltött a témával, akkor bizony el akarja mondani, hogy fáradozása eredményes volt. A lény soha nem adott lehetőséget semmire, kivétel nélkül mindig sikeresen elslisszol. 1500 éve. Hibátian sor. Ez aztán a teljesítmény! Másfél évezreden át emberek sokasága elől... micsoda bravúr! Az emberi intellektus sárkányokat talált ki, meg hozzá azt, hogy az ember legyőzte a sárkányt. A vitéz. Nem a sárkányról van szó ezekben a történetekben, hanem az ember kompenzál, pátyolgatja a komplexusait. Nessie sokakat felébreszt. Loch Nessről, a tóról és rejtélyes lakójáról mesélni... A téma rögzült, a mesélés már 99
