Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Társművészetek

a gyors hírek közvetítésében segítse. A mai napig magam előtt látom arcán a felragyogó örömet és büszkeségét a többiek előtt.

A vezetőnek más irányú figyelemre is szüksége van. Sámán se lehet akárki, jó, ha már kivívta a korábbiakban a többiek tiszteletét. El kell tudni fogadniuk őt ebben a megjelenésében! Emellett igen fontos volt a jó érzékű, vizuális tárgyakat tanító tanárkolléga ösztönzése is: pl. a sámán ruhája, annak színe, formája, az indiánokra jellemző színek megtalálása, az öltözékek gyöngyszövései, a totemoszlopok faragott díszei, az azokat felszentelő sámán tánca, és még sok minden egyéb tekintetében. Dani, a nagyon remekül ábrázoló fiú, javasolta törzse oszlopát őzfej faragással kifejezőbbé varázsolni. Ez a remekmű végül a törzs büszkeségévé vált.

Értéknek számít az is, hogy hazánk főbb tájain megfordultunk, minden országrész szerepelt a helyszínek megválasztásában: megismertük Zemplént, a Pilisnek több tájékát, a Dunakanyar több helységét, ahol Visegrád városára irányult a táborozok kéréseinek zöme. Szarvason és Szombathely közelében, Vépen több évben megfordultam táboraimmal, ez a vidék legkedvesebb helyeink egyike volt. Egy esetet példaként elmesélek. Erdőből fát kivágni totemoszlop faragáshoz csak az Erdőgazdasági Hivatal engedélyével lehetett. Megkaptuk, izgalommal készítettük hozzá szakszerű szerszámainkat: különböző vastagságú és finomságú vésőinket, kalapácsainkat. Mivel máskor is kiszöktek a gyerekek kora hajnalban - minden arra irányuló kérés, utasítás nélkül, - hogy kedves tárgyaikon továbbdolgozzanak, mi felnőttek is korán munkához láttunk. A gyerekek kétségbeesett kiáltásaira lettünk figyelmesek, akik észrevették, hogy a közeli tóban középtájt úszik a megszerzett szép fatörzsünk. Vépi fiatalok tréfáltak meg bennünket ezzel, mikor éjjel beledobták azt a vízbe. Az átázott fát nem lehetett faragni. A törzsi tanács azonnal összeült, nagy volt a baj. Eredményeként a közeli városból beszerzett sok méter vásznat festettük be gyönyörű színekkel, mintákkal, és kócból kapott hajat. Végül az így megmentett nagy ünnepünk, a totemavatás, gyönyörű estét szerzett mindnyájunknak.

„A tábori életet hagyományozó nyolcadikosok” közül egy nagylány és egy nagyfiú ötletes szép szöveggel és tánccal mutatott be követni való rítust a negyedikesek számára. A kisebbek, fából való, maguk készítette, ütős hangszerekkel keltették a jó ritmusú zenét. Az ünnepi lelkesedést igazi indián zene is fokozta. Ezt a nagy élményt megörökítő filmet (Iskolapélda, Péterffy András operatőr, 1979) számtalanszor le is játszották már országszerte, valamint a budapesti és szombathelyi tanárképzőkben. Az egyetemi hallgatók szívesen csatlakoztak hozzánk, nyári gyakorlatuk idejét szívesen töltötték velünk sőt, a továbbiakban önként is kérték részvételüket.

Egy visegrádi tábor szintén jó tanulságokkal vált emlékezetessé számunkra. A békés napokon sok minden történt: vadvirágok keresése, azok tusrajzainak elkészítése, az állatok lábnyomait pedig gipsszel öntöttük ki. Megcsodáltuk a fák kérgeinek különböző mintáját, amelyeket puha agyagtáblával tapogattunk le. A gyerekek egymás arcáról portrét festettek. Ezek a csendes indiánoknak való foglalkozások viszont meghaladták a fiúk mozgásigényét, akármilyen jól is érezték magukat. Négy indián, a javából, szökést szervezett, amelyet én, a törzsfőnök, véletlenül megneszeltem. Nem akadályoztam meg, hanem türelemmel, csendben, lassan kivártam a fejleményeket. Kis idő után a többi gyerekkel távolról követtem őket az általam jól ismert úton. Addigra nyilvánvalóvá vált a többiek előtt is, hogy

92