Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
tott játékára, a „takart seb” poétikájára. Még egyetemi hallgatóként Arany-dolgozatára készülve írja Kosztolányinak, szelíd öniróniával: csináltam magamnak egy új és nagyszerű irodalomtörténeti módszert”, és elnevezi pszicho filo lógj ón. a k. Ezt a kifejezést publikációiban nem találjuk meg, ellenben néhány évvel később, ismét csak Aranyról szólván az irodalompszichológia fogalmát használja; a költő akkoriban megtalált és frissen közzé tett irodalomtörténete „történeti és esztétikai tekinteteken kívül nagyobb irodalompszichológiai érdekkel is bír, midőn... Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek új fényt”“4. Nem véletlen hát, hogy épp a 20. század egyik poéta doctusa az első, aki a 19. századi költő verseiben rejtőző emberi titkot a tudomány, de nem az irodalom-, hanem valamely rokontudomány segítségével próbálja feltárni, s folyton ennek akar utánajárni, hogy saját művészetét is jobban megértse. „Az ily végtelenül sértékeny, szenzitív lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni... Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit a piacra. Sőt a költészet neki csak menekvés a valóság kínzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van s érzékenysége” - írja ugyancsak a Petőfi és Aranyban. Tulajdonképpen pályáján végig kíséri egy komplex Arany-életrajz megírásának kényszere, s ha találkozik ilyetén jelentős kísérletekkel, a Riedlével, Voinovichéval, mindig abba a hiányba (avagy hiányérzetbe) ütközik bele, amit csakis ő fogalmazhatott volna, viszont ő sem oldott meg. „...terveztem egyszer egy nagyobb munkát: Arany János életrajzát, az életírásnak egészen új módszere szerint. Egészen benső életírás lett volna ez... [...] lehetségesnek kell tartanunk a teljesen pszichológikus életrajzot, mely a hős képzeteinek és hangulatainak történetét adja elő.” 3 Más alkalmakkor is felemlegeti ezt a hiányt: „Arany könnyen talált művészetét elemző finom esztétákra..., de máig sem akadt igazi életíróra.” S ezúttal korának irodalomeszménye felől közelítve így magyarázza: „Költői alakjának egésze sokkal problematikusabb érdekességű a mai irodalmi világnézet neveltjei és ittasai számára”, ugyanis Janus-arc az övé, amit látunk, mindig a művészarc, „az emberarc homályban marad”. Babits magyarázata szerint a 19. század szellemiségében — az Arany poétái habitusa által jellegzetesen képviselt —„művészet és álarc érték volt; talán nagyobb érték, mint amit elrejtett vagy kifejezett”, s ezzel gyanúsan önmagára is, a „szenvtelen”, „hideg szonettek”, a „virtuozitás” teljesen félreértett alkotójára mutat. A 20. század szemléleti fordulata következtében „értékcsere történt”: „Művészet és álarc nem érték többé; az ember komplikált rejtőzködése a művész mögött inkább őszinteség és bátorság hiányának tetszik, valami minusznak, kórtünetnek.” Ám a modernitásnak ugyanezzel az érzékenységével és örökös kételyével, bár tapintatosan, azt is jelzi: ez az érték- és szemléletváltás bizonyos mértékig „természetes reakció” egy bizonyos kulturális szokásjog, „a 19. század végének kissé szoborszerű művész-költői ellen...”. (Az ezredvég jelé: rajzolatok a modernitás után) A kétféle Arany-portré (mellyel Babits és Németh László mintegy egymás ellenében érvel) a szerepből szerepbe, de örökösen menekülő, és az érzékenységét szinte hivalkodó szerénységgel takaró költő alakjának dilemmáit aztán a 20. század vége veti fel ismét, más ismeretelméleti megközelítésben. Jelesül, a posztmodernitás minden bizonyosságot kétségbe vonó irodalomelméleti útkeresése a költészet megváltozott funkcióira irányult. Az új elméleti keretek között az említett szoborszerűség fellazítását elsősorban a populáris és 57
