Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
a magas kultúra közti határelmosódás, az irodalom játékfunkcióinak előtérbe nyomulása meg talán — mindebből következően — a művészetek közösségszolgálati felelősségének visszaszorulása végezte el. Innen visszapillantva Arany János, mint sajátosan magyar és kelet-európai jelenség, egy európai eszmetörténeti fejlődési íven így mutatkozik meg: . .a tizenkilencedik század második felétől a költő szerepét erősen szűkítették némely nyugat-európai országokban. Magyarországon is érezhető volt... ehhez hasonló változás, hiszen Arany nagyon kényelmetlenül érette magát a megbízásos költő ssynpében... ” (Az én kiemelésem - Sz.L.) S%egedy-Mas%ák Mihály itt elvégzett magyar- és világirodalmi kitekintésében Arany (ez a benyomása az olvasónak) már nem a 19. századi KÖLTŐ, hanem egy poétikai attitűd a korban adott lehetséges költőszerepek között. ' Az irodalomtudomány ilyennyire erőteljes mozdulata következtében a 20. század végére látványosan elválik egymástól a Nyugat virágkorában meghirdetett kétféle költőszerep is: a babitsi homo morális és a Kosztolányi-féle homo aestheticus, az örökösen kötelességteljesítő alkotó a felhőüenül játszadozótói. Jóllehet a cél minden bizonnyal a Horváth János-i gondolat újraértelmezése volna, „klasszikus ízlésünk morális függése”. Mára azért mégiscsak felismertünk annyit, hogy a% irodalmi műalkotás — mint kvázi-ítélet - sem igazat nem mond, sem nem hazudik, vagyis a morális ítélkezés fölött áll; egy-egy életmű egészét a fenti módszerek bevonásával vizsgálva pedig egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a megszületett műalkotás, ha igazán értékes, „árulkodik” szerzőjének magánemberi erkölcsi habitusáról. Maguk a művek többet vagy mást mondhatnak, mint amit a szerző hivatalos nyilatkozataiban állít. * Esztétikum és morális tartás összefüggésének témakörében még egy kedves íróm kettős portréját kell felidéznem: Székely János integet a 20. század végéről, kisebbségi sorsunkból. Lám, az Igaznak halála után száz évvel is alkalmatos üzenete van egy közösség és annak hűséges költője számára, olyan léthelyzetben, amelyet Arany idejében még elképzelni sem volt lehetséges: hogy a Közép-Európában domináns magyarság a területén élő nemzeti kisebbségek, románok, szerbek, szlovákok stb., s nem például az osztrákok igája alatt fog senyvedni. Azaz hogy az igazi művész megneszeli a saját törzsököseiben lappangó gyarlóságokat, hiszen erről is szólnak epikájában a végzetes testvérharcok, európai válsághelyzetekben a magyar temperamentum rugalmatlansága, örökös késedelme, A nagyidai ágányok nagyokat álmodó hős, büszke szakállú vezérének dicsőséges megfutamodása. Mindezt nem írja, mert a legsikeresebb európai cenzúra közepette nem írhatta Székely János, amikről azonban elbeszélget Arannyal, abban mindez is benne rejlik. A 20. századi erdélyi költő annyira azonosul a tizenkilencedik századi biharival, hogy még felrótt hiúságát is eltanulja, mi több, a későbbi egyenesen megvalósítja azt, amivel a korábbi - kétségek közt hánykolódva - csak fenyegetőzött. Székely szerint Arany, aki „úgy élt, ahogy Tolsztojnak nem sikerült; olyan alázatos volt, amilyen Tolsztoj lenni szeretett volna”, a magyar irodalom legszerényebb költője egyet nem bírt elviselni: a felületes, igazságtalan kritikát. Enyhén maliciózus érvelése a költőportréval mondhatni, tökéletes azonosulást mutat, kettős portré hát, mert önarckép is: „...aki magáért a dologért ír s lényének velejét, úgyszólván önmagát adja, annak bizony magát a létét vonja kétségbe a legcsekélyebb kifogás is. [...] Hát ezért nem sikerült megőriznie előkelő fölényét Aranynak sem, mihelyt 58
