Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
számunkra azért válik mégis különösen fontossá ez az életrajz, mert - a tudós tanár szemlélődés! irányát követve — szerepcsere észlelhető Arany János alakját tekintve, a mindeddig megismert irodalomkritikai elemzésekhez képest. Itt a tanár szerepköre képviseli a domináns látványt, s bár környezetében minden írástudó hódol az egyre inkább országos tekintélyű költő előtt, az alkotó ember mégis csak jobbára attribútuma annak az 1850-es évekre láthatólag teljesen internalizált szerepkörnek, tanári mivoltának, amely az egykori szalontai jegyző új identitását alakítja. Kis szociálpszichológiai kanyart téve, azt mondhatnók: viszonylag normális társadalomban az emberek többsége, élete során, meglepően sokféle szerepet tölt be, de ezeknek csekély hányada épül be a személyiségébe. A megélhetést biztosító foglalkozási szerepkörnek kitüntetett jelentősége van az identitásszerep formálásában, s Arany mondhatni, genetikailag hozott felelősségtudattal végez minden rábízott munkát, természetesen a tanárit is. Benkó Imre érdemeként legyen följ egyezve, hogy egy tanárként is feddhetetlen ember portréját rajzolja meg az ellenőrzött tényekből, de nem mossa össze a szerepeket, nem mitizálja a nagy tudású, végtelenül precíz és kötelességtudó tanárt Toldi-szerű nemzeti hőssé. Arany ugyanis valóban identitása részének fogja fel a tanárszerepet, csakhogy kényszerű szerepként: jó és végtelenül tisztességes tanár, de egyetlen emlékező szerint sem volt meg benne a hivatástudat szenvedélye, amit például Mentovichban, Szász Károlyban s még néhány kollégában megérezték a tanítványok. Mivel jól érzékelhetően a nagykőrösi poéta-tanárból hiányzik a közvetlenség, a közösségben feloldódás képessége, nem pedagógiai munkásságára idéz példákat, hanem emberi-erkölcsi nagyszerűségére: „Arany a maga részére semmi olyan jutalmat, a miért meg nem szolgált, nem szokott elfogadni.. A hivatás dicséreténél jóval több az olyan megnyilatkozás, mely a szerepazonosulás hiányát s a szereptávolítás fokozatos erősödését gyaníttatja: „Fejfájása, fülzúgása és vértolulásai gyakrabban és nagyobb mértékben jelentkeztek s ilyen állapotban mindinkább elment a kedve a tanárságtól, s sokszor panaszkodott..., hogy baját fokozza állásának órákhoz kötött s fárasztó egyhangúsága.” Az életrajzíró tanár rendkívül fontos, napjainkra már nélkülözhetetlen adatokat gyűjt össze szorgalmasan, a tanár személyiségéről a legfontosabbat mégis a tömör előszó írója, a költő fiatalabb tanártársa (később maga is akadémikus), Szilágyi Sándor mondja ki: „...mindinkább visszahúzódott s a későbbfi] Arany megértéséhez csak a tanári évek adják meg a kulcsot”. És a történész még egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, ami jó száz év múltán, a magyar népet sújtó diktatúrák, kvázi-diktatúrák és pszeudodemokráciák korában is megszívlelendő: az irodalom változó funkcióira, az író végtelen felelősségére és szerepköreinek olykor áttekinthetetlen öszszemosódására. „Mi kevesen, kik megértük amaz időket, mély meghatottság nélkül nem olvashatjuk az ekkor írt verseket — mutat az 1850-es években a Haynau-terror elől vidéki közösségekben összekapaszkodó nemzedék túlélő-stratégiájára. - Mi még megértjük a burkolt vonatkozásokat a nyíltan, szabadon el nem mondható dolgokról, melyek az ifjabb nemzedék előtt fel sem tűnnek, kik e verseknek csak aestheticai szépségét, műformáját s eszmegazdagságát fogják bámulni, de aligha értik meg, hogy mekkora visszhangot keltett 12 az akkori nemzedék szívében.” Időrendben ugyan tíz évvel korábbi, szemléletében azonban a Benkóénál sokkal korszerűbb Riedl Frigyes Arany-életrajza; neki sikerül ugyanis elsőként összehangolni a szá-52
