Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

raz életrajzi adatok tényszerűségét, Krai és epikus költészetének érzékeny elemzését és az alkotó „természetrajzát”, szellemi portréját. Szemléletében a magyar irodalom legarchaikusabbnak, kultúránk leginkább nemzetinek tekinthető vonulata nyer egy új típusú, külső, európai(bb) értékelési szempontot, Riedl ugyanis Párizsban, személyesen Taine előadásában ismerkedett a francia tudós — olykor obskúrus - elméleteivel. Mindenesetre müiőelméletét és pszichológiai pozitivizmusát, mondhatni, elegánsabban és rugalmasabban alkalmazta, mint mestere, és ebben a viszonylag tágas teoretikus keretben Arany mindenestül mutatkozik egyszerre a nagy európaiakkal összemérhető, ugyanakkor sajátos és nemzeti költőnek, akinek alkotóként csak a kiváltságos, értő olvasók számára nyílnak meg személyiségjegyei. A taine-i pozitivista leírás szintjén: „Az erős józanság érzékenységgel párosítva Arany Jánost a magyar faj oly típusához közek'ti, melynek Zrínyi, Berzsenyi, Csokonai, Széchenyi minden eltérésük mellett is hű képviselői...”1’ A 19. századi nemzeti klasszicizmus legnagyszerűbb költője tehát „egyéniségében is mindenekelőtt a magyar faj sajátságait” testesíti meg, s egyfajta circulus vitiosus állapotát rögzíti az eszmefuttatás, miszerint Arany a népköltészetből ihletődik, a nép költészete viszont „érdekes lélektani problémaként” mutatja meg a „magyar nép fő jellemvonásait”, jelesül a józanságot, nyugodt értelmességet („mely néha közönyösségbe süllyed”), az érzékenységet, az indulatok lobbanékony változását stb. Ebben a körkörösségben szinte szétszálazhatadan: Arany műve és személyisége táplálkozik-e a népi-nemzeti sajátosságok gazdag tárházából, s általa növekszik óriássá; avagy Arany személyisége és műve sűrít magában tökéletes természetességgel olyan - az ábrázolás súlya, hatékonysága által örökérvényűvé emelkedett — nemzetinek tekinthető antropológiai-lélektani ismérveket, melyeket azóta a magyarságra általában érvényesnek tekintünk? Az mindenesetre szembeötlő, hogy még a Szekfű Gyula által fél évszázaddal később szerkesztett Mi a magyar? című kötet szerzői sem tudnak jelentősen többet mondani a magyar jellemről, mint Riedl — Arany munkásságából, jellemeiből ésszerűen szublimált - toposzai.

Aztán — a művekből átsugárzó személyiség objektív megszemlélése nyomán — csak kibontakozik egy hiteles, nem elméleti elvárásokhoz igazított költőportré, miszerint: Arany munkásságát szemlélve, az emlegetett toposzokon túl („eszményei: Isten, a haza, a család, a költészet”), Riedl talán elsőként csodálkozik rá: micsoda „feltűnő, meglepő jelenség: Aranynak nincsenek szerelmi költeményei. (...) Elsőrangú költő, kinek nincs szerelmi költeménye, tán páratlan jelenség a világirodalomban.” És alaposabb körültekintés után jut el a feMsmerésig (melyet sokkal később a szociálpszichológiának illene módszeresen elemezni): „Arany elsősorban epikus költő volt: ő a szerelmi érzelmeket tárgyítva, elbeszélő költeményeiben fejezi ki. / Ott azután kitűnik, mennyire a szerelem költője! Szokott modorában, tömörített jellemző vonásokkal festi az érzéki szerelmet...”"’ És remek beleérzéssel emeK ki a Toldi, a Buda halála, a Keveháya, az Öldöklő ángyal lenyűgöző érzékiségét — és napjainkban szükséges hozzátenni: amikor az elbeszélt történetben, valamely szereplő jellemében az erotikum éppen nem teljes őszinteségből fakadó tiszta szerelemmel társul, azt moráüs kritikai attitűddel jeleníti meg a puritánnak tekintett költő, s ez a kritikai gesztusa ugyancsak beépül az ábrázolás esztétikumába.

53