Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
önmegvalósító tehetségre: aki vidéki, lesajnált jobbágyivadékból self-made mánként válik előbb Nagykőrösön cívispolgárrá, majd Pesten igazi európai, takarékosan gazdálkodó polgári értelmiségivé. „Előre látó, gondos, takarékos volt. Nem hajhászta a pénzt, de megbecsülte. .. Soha semmit sem írt a szerkesztők és kiadók megrendelésére...; de tiszteletdíjait, jutalmait, fizetése fölöslegét úgy nézte, mint hitbizományt, melyet nem szabad elkölteni, hanem kamatoztatni kell. Tőkét gyűjtött...”6 Lám, a 20. században feltörő, individualista alkotó szeb'd, még harmonikus személyiségben rejtekező előképe, a bonyolult lelkületű Arany, akiről Ady (az alkohol, az idegbaj, a csók és a Halálfa embere, „avult értelmi gazdaságok nyugtalanítója, gyújtogatója”) úgy vélte, semmi köze hozzá, olyannyira, hogy — ő, a jelzőhalmozásban fuldokló modern — még egy gyönge hasonlatot is elspórol a (sokak által viszont már bálvánnyá dermesztett) nemzeti idoltól. „Kár, hogy nem maradt ideje Petőfinek arra, hogy Aranyt is közelebbről és tiszteletlenebbül meglássa: olyannak, amilyen. (Az én kiemelésem - Sz.L.) Időrendben egy olyan irodalomtudós szavait vélem meghatározónak, akinek gondolkodásmódja a modernitás 19. századi fordulata után érlelődik ki, jelesül a Péterfy Jenőéit. Ez a tragikus sorsú modern ember gazdag és jelentős elméleti munkásságához képest keveset élt, ám több tanulmányban elemezte Arany oeuvre-jének különböző rétegeit. Mégpedig ott, ahol Ady sohasem fogja meglátni: az irodalom újszerű tendenciái között. Péterfy tehát elemez, összehasonlít, értékel, kitekint a világirodalomba, és (emiatt tekinthető a jó elméletíró „portréfestőnek” is) az öregkori líra poétikai értékeinek szakszerű elemzését vonja össze az alkotó személyiségrajzával, „...e fölkívánkozó s csakhamar elnyomott sóhajt fejezik ki Arany utolsó szubjektív költeményei, mert ő nem készített fájdalmának pompás ravatalt. [...] egészséges természete, alapérzelmeiben egyszerű lelke az enyészet rút prózáját érezte inkább; s ezt a bántó prózát panaszolja verseiben is.” Vagyis a kiegyensúlyozott külső mögött rejtőző benső küzdelmet érzékeli: a lírai vers szubjektuma („minden póg nélkül, kalappal a fején, vastag bottal a kezében”) csak sejtetheti esztétikai homályban azt a feszültséget, amit epikai hőseinek többnyire tragikus dilemmáiban ábrázol: „A legszebbet, legjobbat, az eszményit, ami benne élt, hősök képében, vonzó s megindító alakok hosszú sorában tüntette föl, s sorsukba beleszőtte egészen saját büszke érzelmeit is s azt is, mi benne szenvedélyes volt.”8 Péterfy éleslátó, minden apró mozzanatot megfigyel, de azzal a morális alapú tapintattal fogalmaz, amelyet épp Aranytól és körétől sajátított el. Ám közeleg az idő, amikor a Nyugat körüli forradalmas szavak Arany személyét is elérik. Az irodalom forradalma előtt azonban, időben a változások határövezetében, egy fontos „jelentés” érkezik, mégpedig a társadalom legkonzervatívabb régiójából, az oktatás közegéből, ahonnan a költő - a magyarság drámájának napjainkig érvényes tanulságaként - az első adandó alkalommal elmenekül. (Más nézőpont szerint: megfutamodik. Ez azonban az alkotói szabadság és az önként vállalt népszolgálat, szárnyaló pegazus vagy gúzsba kötött költészet konfliktusának etikai vitájához vezetne.) Benkó Imre, a későbbi nagykőrösi gimnáziumi tanár abban az évben született, amikor a költő már komoly előkészületeket tett a pályamódosításra. Bár természettudományokat tanult, majd tanított, lényegében szabad idejének minden percét Arany nagykőrösi tanári munkásságának aprólékos felkutatására áldozta. A témának jelentős szakirodalma van, 51
