Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
(19. s^á^adiportréfestők) A költő lelki arcához ilyen vagy olyan módon közelítő irodalmárok sora minden bizonnyal Erdélyi Jánossal indul; pályája zenitjén, 1856-ban vizsgálja kortársát, egy örökérvényűnek vélt klasszikus kánon szemléleti pontjáról. Ebből a szilárd toronyból kitekintve Erdélyi teljesen érzéketlen marad nemcsak Arany emberi-lelki arca, de úgy tűnik, a versekben megjelenített lélek bölcseleti rezdülései iránt is. Némely versében (kiemelten az Evek, ti még jövendő években) „bűn az erény, jutalom a veszteség, vigasztalás a jobbak szenvedése. Mindez megállhat lélektani ténynek, életbeli adatnak, mint az indulat, mikor az ember nem szánna mást megölni, széjjeltépni haragjában, de... még azért, mert lélektani valamely mozzanat, nem egyszersmind művészeti is...” A szigorú mércéjű tudósnak volt hatása kortársaira, az Arany János művészete által létrehozott új típusú érzékenységhez hatvan oldalon keresztül sem támad életre benne sem a dallama, sem a szívhangja. Erdélyi tulajdonképpen szorosan vett nemzedéktársa Aranynak (három évvel idősebb), Gyulai Pál viszont Petőfinél is fiatalabb, és úgy látszik, az a bizonyos Zeitgeist ezt a korosztályt fogékonyabbá teszi az individualizációnak olyan bujkáló-villanó jelenéseire, melyek a Toldi és a Toldi szerelme közti poétikai térben meg az 1846 és 1879 közötti, emberöltőnyi intervallumban nyernek művészi formát. Ennek a harminchárom évnek a közvetlen baráti tapasztalata teszi lehetővé, hogy Gyulai megteremtse azt az Arany-portrét, melynek alapelemei máig érvényesek. Ritka adomány: emberileg nagyon közel állt a költőhöz, ugyanakkor alapos és tisztességes irodalomtudós, elbeszélő stílusa: modern próza. így hát két csapáson örökíti meg őt az utókor számára. Egyik útvonal végpontján magaslik fel a népi-nemzeti irodalom legjelentősebb alakja, és Arany ebben a pózban ül fel minden klasszikus szobortalapzatra, némiképp talán Toldi hős népi alakjával összemosódva, azt a mítoszi energiát is sugározván, miszerint a származás hátránya minden akadályt legyűrő teremtő erővé fordítható át, esetünkben írói remekművekben megtesülve: „Arany gyermek- és ifjúkori viszonyai bármily kedvezőtlenek voltak, mégis nagyban befolytak arra, hogy mint költő és aesthetikus a nép-nemzeti irányt teljes diadalra juttassák költészetünkben.”3 A másik irányban kirajzolódik az a csodálatos ember, akinek igazi jellemét - a nem mindig kellemes társasági lény — Petőfi iránti barátságában, a két személyiség összehasonlításában bontakoztatja ki. (Maga Gyulai is tudta, de elemzésének nem itt volt a helye: a Tompával folytatott levelezésből a Petőfiénél meghittebb, mélyebb barátság látványa sejlik fel. A szalontai költő a felvilágosult hitét őszintén megélő hanvai pap társaságában érezte otthon magát.) Elsőként ismeri fel, hogy a költő személyiségében (konkrétan tetten érhető) szerepkonfliktust támaszt származása és társadalmi környezete (ami olykor a termés mennyiségének kárára van, másrészt viszont némely művének, balladáknak, szolilokviumszerű szerepverseinek, eposzi jellemrajzainak örvénylő mélységeit teremti meg). „Egész életén át oly hivatalokat kellett viselni, melyek nem igen hangzottak össze természetével s akadályozták költői munkáját — fogalmaz őszinte empátiával. — így élt Arany Szalontán, Nagy-Kőrösön, Pesten, küzdve önmagával, balkörülményeivel, de folyvást álmodozva s költői tervein szövögetve.” A kritikus emlékbeszédében sem ömleng, hanem valódi, életszerű portrét készít. (Nem Gyulai alapozta meg azt a hagiográfiai dermedtségű Arany-szobrot, mely a későbbiekben annyi félreértésre adott okot.) Talán nem egészen tudatosan, de a valódi barátságból fakadóan, természetszerűen terek az utókor figyelmét az 50
