Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

egy ilyen típusú irodalomértelmezés, mely nemcsak a szerző személyét, de épp ezáltal a tekintetéből s művéből átsugárzó erkölcsiséget is eltüntette, nem egyszerűen a posztmodernitás, de valamiféle pos^tmoralitás teljesítményeként fogható fel.

Magántermészetű Arany-olvasatom számára mindebből annyi tanulság következik, hogy természetfölötti vállalkozás volna másfél évszázadnyi, akár kizárólag a költő személyiségjegyeire utaló emlékezéseket számba venni. A lehető legerősebb nagyítású, legkisebb fókuszú körre kell szűkíteni a figyelmet, hogy a legjellemzőbb vonások váljanak láthatóvá. Azokat az exegétákat és „kép-mutogatókat” kell megtalálnom, akik kellő érzékenységgel felismerik Arany rejtőzködő énjét; és ami mindenekelőtt foglalkoztat: miként értelmezik a műalkotások szövegében azokat a művészi metaforákban tettenérhető rejtjelkulcsokat, amelyek a költő kifelé titkolt szerep lehetőségeitől árulkodnak. A „megfejtés” ugyanis nem csupán irodalmi műveltséget igényel, hanem egyrészt olvasói-pszichikai empátiát, másrészt egy-egy korszak általános szellemi irányultságának észlelését is.

Maga Arany teljességgel tudatában van a kor, mából visszapillantva egyfelől félig-meddig álszemérmes, másrészt hittel vallott értékvilág (család, haza, Isten) kettősségének és ellentmondásosságának, és s^erepalakításként éli meg a viselkedésmodellt, melyet mutatnia kell. De ez a szerep összhangban van a kor társadalmat éltető törvényeivel, s ha Arany, a magánember aláveti magát a látszatok és konvenciók szabályainak, a költő olykor másvalamiről, az egymásba mosódó árnyalatok gazdagságáról, fény-árnyék összekuszálódó határairól vall. Közismertek a Gyulai számára készült életrajzának kommentárjaként íródott „önleleplező” sorai: „Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életírásom teljes legyen”. 1855-ben, nagykőrösi tanárkodása idején írja ezt, és többet mond el a modernitás oktatási rendszeréről, mint akárhány társadalomtörténeti tanulmány: a pedagógus hivatásánál fogva beleszorul egy szerepbe, melyet vállalnia kell, és csakis akkor léphetne ki belőle (a teljes, szabályozott viselkedési arzenál komplexitását tekintve), ha a pályát is elhagyja (mint ahogy Arany életútján ez a párhuzamos pálya- és szerepkör-módosítás be is következik). A gondolatmenet folytatása el is árulja: a pedagógus- meg az alkotószerep összeférhetetlenségéről van szó, hiszen a tisztességes, értőn olvasó utókornak megengedi, hogy a maga idejének korlátolt szokásrendjében bűnnek számító (egyébként pedig alkotói énjét jelentékenyen gazdagító) „deviáns” viselkedését majdan megismerje — műveinek afféle mellékleteként: „Ha meghalok, ám jegyezze fel a biográfus - ha lesz.” És harmadik jelentős mozzanata ennek a levélnek: maradéktalan bizalma (a szerkesztő/író) barátja iránt: „De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal.”3 Az időbeli távolság teremtette magabiztossággal az alkotó eme meghitt gesztusát az utókor akár jogosítványként (avagy egyenesen megbízatásként) értelmezheti: tessék felismerni és megérteni ezeket az „önleleplező”, avagy énprojekciós gesztusokat. A meghatalmazás természetesen csak az irodalomtörténet-írás erkölcsi feltételrendszerén belül érvényes: amennyiben a költő művéből kibontakozó arcát a maga korának atmoszférájában, de a jelen tudásával, például szociálpszichológiai háttérismerettel igyekszem újra és újra felismerni. Következésképpen azt az alakulásívet kellene követni, ahogyan különböző korszakokban a legelszántabb Arany-olvasók, mindig a korszakra jellemző esztétikai, és időről időre nagyobb szociálpszichológiai érzékenységgel, a művek és életrajzi adatok egymásra villogásában a maguk személyes Arany-portréját megrajzolják.

49