Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

hát nagyobb teherként, milyennek látják különböző korszakok az arc és a művek mögött rejlő személyiséget. Az egyik végleten felismerszik - ma már komikus hatással, ám a maga idején kétségbeejtő módon — a gazdaember alakja, aki haladásellenes verseivel száz év után is a kulákság destruáló magaviseletét bátorítja. „Ami pedig a parasztság nevelését illeti, elvtársak — örökíti meg a termelőszövetkezeti jegyzőkönyvből kimásolt „portrét” Sütő András -, meg kell mondanunk, hogy mélyen élnek még falun a patriarkális életérzés maradványai. Ezt legjobban Arany János fejezte ki Családi köreimű versében. A költemény maga is kifejezője a kistermelői viszonyokra alapozott tulajdonosi szemléletnek. (...) Felhívom a Népi Alkotások Házának figyelmét arra, hogy amennyiben ezt a verset a falura küldött műsorajánlásokban meghagyja..., magyarázza meg a kultúrotthonok igazgatóinak, hogy itt valójában miről van szó: egy avult szemléletről.”1

A vulgérmarxista olvasatok által provokált kései ellenhatások, az irodalom ideologizáltságának dekonstruálásaként kibontakozott új felfogás elindít egy olyan folyamatot, melynek másik szemléleti végpontján „a szerző eltűnt, Isten és ember közös halált halt”. Márpedig egy, számunkra a nemzeti kulturális hagyományba oly szervesen gyökerezett alkotó szellemi arca, mint az Aranyé, egyszerűen nem tűnhet el olvasóinak szeme elől. A posztmodern irodalomelmélet szemlélődésének eredményeként tehát az — iskolás olvasói tudatunkba évtizedek alatt beledöngölt — életrajzi szerző alakja helyén puszta „üres teret” találunk, „amelyet az eltűnt szerző hagyott maga után”. Némi cinizmussal megállapítható, hogy tehát a posztmodernitás legjellemzőbb módon mindenütt üres teret hagyott maga után; tisztességesebb távolságtartással azonban néhány jótékony következmény is a javára írható. Mindenekelőtt épp az a tény, hogy az örökösen aktualizálható ideológiai szempontokhoz igazított szerzői biográfia jogosultságát tagadta; talán annak is volt értelme, hogy a strukturalizmus által végletekig erőltetett szövegközpontúságtól az értelmezés fő csapását a befogadás aktusa, jobb esetben az olvasó meg a szöveg között létre jövő, laza és kevésbé ellenőrzött konvenció felé terelte. Ám talán legjelentősebb fejleménye, hogy azt a hosszú, korszakokon átívelő folyamatot, melynek során az irodalom volt politikai aktus, szigorúan a munkából származtatott népnevelési és visszatükröztetési eszköz, közösségszolgálatot beteljesítő, feladatvégrehajtó, társadalmi eszme stb. - ezt a folyamatot igyekezett eredendő funkciói felé visszafordítani. Jelesül: „Az írás úgy tárul fel, mint egy játék, mely szűkségképpen túllép saját szabályain.”" (A játékszerűség elvéhez kapcsolódó irodalomolvasási módszer dilemmáin morfondírozzunk még, mert ennek a gondolatmenetnek lezárásakor majd ismét beleütközünk.)

Egy lényeges kérdést nagyon elbaltázott a posztmodern szemlélődés, azáltal, hogy mindent, ami valóságszem, viszonylagossá tett, mindent, amit biztos tudásnak véltünk, megkérdőjelezett. Ugyanis az az auktoriális szerző, akit régi elméleti megfontolásaink alapján ismertünk, egy eléggé megbízható tér- és időbeli, történelmi-társadalmi koordinátarendszerben jelent meg. Az ily módon ismerősnek ható környezetben számunkra, mindenkori olvasók számára is világosan értelmezhető konvenciórendszerben fogalmazta meg üzeneteit az a bizonyos ismerős hang: esztétikai áttételezettséggel vagy puszta tekintetével rámutatva jelenített meg történeteket, szereplőket és jellemeket, érzékelhető együttérzéssel vagy kritikai attitűddel - s ezáltal a szöveg, a szöveg mögött az implikált szerző maga is valamely ethoszt testesített meg, morális attitűdöket állított elénk. Nos,

48