Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
SZÁSZ LÁSZLÓ „...Amit a festő hibázott, a költő azt utána képzeli”- Arany János emberarca az utókor emlékezetében -Szász László 1950-ben született Marosvásárhelyen. Irodalomtörténész, kritikus. Gödöllőn él. A magyar irodalomtudomány — minden jel erre mutat - legalaposabban Arany János életművét dolgozta fel, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szakadadanul új és újabb jelentéstulajdonításokkal gazdagítani a kutatásokat. (Lásd a Shakespeare-drámák örökkön érvényes, illetve minden korszak sajátosságaihoz igazodva megújuló üzeneteit.) Puszta olvasóként azonban 2017-ben, az Arany-művek interpretációjának végtelen gazdagságán túl, engem valami személyesebb foglalkoztat. Az ugyanis, hogy csupán az általam tudatosan megélt évtizedekben olyan radikális szemléletbeli változások következtek be, melyek során az irodalmat hol teljesen alárendelték valamely ideológiának, hol felszabadítani igyekeztek alóla, s ennek következtében Arany monumentális művének csodája mindig valamiféle, politikával mélységesen átitatott közvetítő csatornákon keresztül érkezett meg az olvasókhoz. Csupán legszemélyesebb iskolai, majd tanári Arany-olvasásom a legdurvább vulgármarxista szigortól a strukturalista, majd hermeneuükai, dekonstrukciós, végül egyszerre/párhuzamosan: a posztmodernül játékos és a kálvinizmus elszántságával puritán-egyházi szemléleti szélsőségeken botorkált végig. Az a bizonyos Zeitgeist, az éppen érvényes episzteméhez kötődő kanonizációs törekvések mindig módosítanak egy keveset (olykor túl sokat) az arcvonásokon, az interpretációk vagy az örömolvasás (heideggeri) ösvényei azonban mindig egy szoborhoz vezetnek. Egy monumentalitást sugárzó, a népéért, nemzetéért aggódó, klasszicista tökélyt megtestesítő, de mosolytalan, derűtől megfosztott arc tekint le ránk. Mert így tanítottak, ilyennek kell látnunk Őt. Egy példaember szobra, aki minden sorával nevel, s mivel gondja szünetlenül országos és történelmi távlatú, soha nem lehet tréfás kedvű, az egyszerű halandókat megcsapó szerelmi érzés meg nem érintheti, legkevésbé a buta érzékiség. (Az elmélet végletei) Az érző, eleven, társaságban derűs önmagára lelő költő arca azonban (számomra legalábbis) egészen nyilvánvalóan létezik, műveinek és leveleinek olvastán; az foglalkoztat te-47
