Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szatmári szerzők

met, három parányi golyóért maguk közé fogadnak bennünket a gyanakodva vizsgálódó emberek. Hamar összebarátkozunk, borostömlők kerülnek elő a ládák mélyéről, később együtt gyűjtjük össze a vacsorához nélkülözheteden fát. Elszenderednek a járomból kifogott ökrök, hangosan horkantanak a kipányvázott lovak. Tűz ropog a köveken nyugvó rostélyok alatt, hús serceg a serpenyőkben, tarkabab fő az öblös cserépfazekakban. Az égő zsír illata összekeveredik a szekerek ponyváinak kesernyés szagával. ízletes vacsorával csillapítjuk éhségünket, élményeket sorolva isszuk meg a tömlők alján lötyögő savanykás bort. Lassan hanyatlik le a nap, az alkonyat színei fokozatosan ragyognak fel a dombok fölött. Meredek falú sziklák nyújtózkodnak a rétegződő fény felé. Valahol a távolban izgatott pásztorkutyák hívják egymást. Hamvadó parázs füstje száll a tűzhely kövei közül, földbe szúrt ágak villái közé támasztjuk az éjszakai fáklyákat. Elalvás előtt a szél dallamos neszezését hallgatom, ahogy végigsuhan a völgyhajlat fái között.

Reggel szívélyesen búcsúzunk vendéglátóinktól. Alacsonyan szálló felhők alatt folytatjuk utunkat, ködös hágókon jutunk le a keskeny völgyekbe, hogy vízmosásokon átkelve, lapos fennsíkra kapaszkodjunk ismét. Szeszélyesen kanyargó szurdok peremén, kecskék által kitaposott ösvényen haladunk, elég egy téves mozdulat, és azonnal a mélybe zuhanunk. Csenevész fák mélyesztik a gyökereiket a repedezett kövek hézagaiba, görbe ágak után kapkodunk, ha megcsúszik a lábunk. Dombhajlaton vonuló tüskés bozót sorfala állja az utunkat, leheteden átjutni az összefonódott ágakon. Meredek falú szakadékba ereszkedünk le, bűzös lápok ingoványos széleit kerülgetjük. Az egyik völgyben zöldes árnyalatú tavacska mellett haladunk el, melynek felszíne szüntelenül fortyog, elpattanó buborékok mozgatják a tavirózsák lapos leveleit. Süppedős ösvényeken haladunk, álnok mocsarak lápszigetein egyensúlyozunk, körülöttünk lassan kavarog a hínárlevelektől sűrű víz. Hoszszú szárú sás szárait hajtogatjuk magunk előtt, a nád érdes levele könnyen felsérti a bőrünket. Színes virágú füveket taposunk, a belőlük szivárgó lé megpuhítja a csizma talpát és elevenné marja a sebzett lábat.

A nádrengetegből kijutva, nyájakat terelő juhászoktól érdeklődünk, akik jól ismerik a szurdok mélyét, tudják, merre vezetnek a véledenszerűen elágazó ösvények. Ősi titkokról mesélnek a füstfelhőbe burkolózó idős férfiak, ámulva hallgatjuk a rejtélyes, néha hihetetlennek tűnő történeteket. Ezek az eldugott vidéken legeltető pásztorok makacsul ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nehezen fogadják be az ismeretien embert, velünk mégis megbarátkoznak. Több napig velük maradunk, esténként sárgán villanó gyöngyszemekkel fizetünk a tőlük kapott túróért és sajtért.

Egyik éjszaka heves szélvihar tör a völgyre. Keservesen nyöszörögnek a mocsár szélén sorakozó nyárfák, karikázva repülnek a törött ágak, billegve szállnak el a táborhely fölött. Ismeretlen vidékekről a völgy fölé sodort tárgyak zuhannak közénk a magasból. Senki nem tudja megmondani, miként kerültek hozzánk a távoli városokból származó bútorok és szerszámok. A nyárnak ebben a szakaszában megszokott eseménynek számít egy-egy kiadós zápor, az erőteljes széllökések se jelentenek különösebb gondot, a pásztorok figyelembe se veszik a pusztítás következményeit. A férfiak idejében biztonságos helyre terelik a nyájat, egy közeli völgybe húzódunk, a meredek sziklák között az áradások is elkerülnek bennünket.

Hirtelen tűnik fel a nap, lassan derülni kezd az ég alja, vöröslő színek tarkítják a szikül