Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

Penzum Helga hallott a betegségéről, azért kérdezett rá. Válaszolni is szeretett volna... Ki nem szeret a betegségéről beszélni?! Egy idő után, ahogy az ember vénül, s elér egy tisztes kort, ez a legkedvesebb téma. A betegség. Igen. Olyan, mint hajdan, fiatalon, a nőknek férfiakról vagy a férfiaknak nőkről beszélni. Szóval Karlóci Pista komolyan vette az érdeklődést.

— Beteg voltam... — kezdte.

Ez már össztett mondat volt Penzum Helga számára! Egy udvarias kérdésre ilyen udvariatlanul válaszolni, ahelyett, hogy egy egyszerű „jó” szócska után visszakérdezne rá: — És te, kedves?

Ezt nem bírta elviselni.

— Hát én! — vette vissza rögtön a szót. — Én! — És elkezdte mondani, hogy hol fáj. - A szívem. A lábam. A hátam.

És mondta, mondta. Ahogy szokta, s hogy ne menekülhessen el, már meg is fogta az ügyvéd mellén a gombot.

Karlóci Istvánnak viszont súlyos agyvérzése volt, az pedig nem köszvény, arról érdemes beszélni... El akarta mondani, hogy miként lobbant lángra az agya, mint az ősszel a száraz avar, hogy zuhant el a fürdőszobában. Hogy az Istennek nem tud eléggé hálát adni, hogy nem verte bele a fejét valamibe.

De Penzum Helga nem hagyta magát. Ezt — mint mondta a feleségemnek —, beismeri, így igaz! Udvariadan volt. De amit aztán Karlóci tett, az viszont teljesen megbocsáthatatlan volt. Karlóci hallgatta, hallgatta, aztán egyszer csak megállította.

— De drága Helgácska! — nézett rá nagy, bánatos szemekkel és már magázta —, hagyja már, hogy két percig legyek betegebb, mint magácska, jó? Csak, hogy tudja: most jöttem ki a kórházból.

És választ se várt, sarkon fordult. Elment. Már csak azt a nagy, szeretni- és simogatnivaló, széles hátát látta. És Karlóci Pista már a második útkereszteződésnél járt, de Penzum Helga még akkor is állt. Földbe gyökerezett a lába. Ilyent vele nem tettek soha! Ha rosszindulatú lennék, azt is mondhatnám, hogy tátva maradt a szája is. De, mint láthatják, jólnevelt vagyok, nem vagyok rosszindulatú, nem állítok ilyent.

Viszont Penzum Helga, mihelyt magához tért, feldühödött.

— A szemét! A piszok! — mondta csak úgy magának.

És körülnézett: hová, kihez szaladhatna vigasztalhatadan nagy dühében? Először arra gondolt, hogy Margitkához, a lottóárushoz megy, viszont Margitkának volt egy nagy hibája. Jólelkű és nem rosszindulatú hölgy volt. Akinek maga a hír, a megszerzett hír jelentett élvezetet, nem a pletyka önmagában. No, valljuk be, talán kéjt. Főleg az élet anyagi oldalától független dolgok keltették fel a kíváncsiságát, tehát, hogy finoman fogalmazzunk, a „nemi élet” s ami körülötte zajlott. Többnyire csak ez érdekelte. Mert mi más öröme van egy lottóárusnak, mondják? A hús szava. A hús hívó szava. Hisz a gondolatok, úgymond, éppenséggel nem bombázzák szét az agyát... Szerette a férfiakat, s ebből indult ki. Abból, ami a világ legtermészetesebb dolga, hogy ahogy a nők, a férfiak is szeretik a nőket. Aki viszont rosszindulatú pletykákkal vádolná Margitkát, ne adj Isten, kifinomult intrikával, vagy azzal, hogy fölöslegesen kiszínezi a dolgokat, s úgy meséli tovább, azt rendre kell utasítanunk. Margitka nem álszenteskedett, nem volt fondorlatos, nem taktikázott. Nem

28