Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
alkalma2ta a híres szalámi taktikát sem, hogy ennek csak annyit, a másiknak meg a többit mondja el. Nem. Penzum Helga tehát már-már megfordult, hogy elinduljon vissza a városközpont felé, hogy útjába ejtse Margitkát, amikor fordulat közben, szinte a válla fölött, az utolsó pillanatban fölfedezte, hogy a háta mögött, a tarka embertömeg közt jön Annácska, a főtéri turkáló kiszolgálónője. Nohát, nohát! Ez az Isten rendelése. Az bizony. Mert megfelelő forgalommal rendelkezik a turkáló is! Szinte az egész város T-modellt visel. Ráadásul Annácska Helga egyik legkiválóbb hallgatója volt. A pultnak támaszkodva sokszor órákig képes volt hallgatni Penzum Helgát. Legfennebb egy-egy „Oh!”, vagy: „Oh, ne mondd!” közbeszólással sarkallta, ösztönözte újabb és újabb szintek elérésére a teljesítményét. Tehát Penzum Helga visszafordult, és sajátos, délceg lépteivel, a fejét föltartva elindult előre, csak arra figyelt, nehogy Annácskát szem elől tévessze. De Annácska szemmel láthatóan gondterhelt volt. Szinte önmagába süppedve, leszegett fejjel, kissé meggörnyedve jött.- Oh, Annácska lelkem, hát hol vagy elveszve? - toppant elébe. - Oly rég nem láttalak! (Ezt az „oly” szót nagyon szerette. Sokkal előkelőbbnek, elegánsabbnak, kivételesebbnek hitte, mint a már elkoptatott, szürke ,,olyan”-t.) Szinte már mégis halhatunk anélkül, hogy tudnánk egymásról. Igen. Persze, választ nem várt, mert hajtotta a düh és a fékevesztett indulat, s nem is akart lehetőséget adni Annácskának a válaszadásra, csak folyt tovább belőle a szó:- Hogy vagy, kincsem-bogaram? Jól? Jól? Hát mit szólsz ehhez az üjabb áremeléshez, drágám? Mit akar ez az állam? A nyomorba dönt vénségünkre! Jut eszembe, most találkoztam Karlóci Pistával, emlékszel rá, ugye, lelkem? Te mit tudsz? Igaz, amit beszél a város? Hogy kitartott szeretője van még mindig? Hát nem szakad ránk az a magasságos ég, drágám? Ötven felett? S hát az is igaz, hogy lakást is vett neki? Emlékezett rá, hogy valamikor rég, miután Annácska is megtudta valahonnan, hogy mit suttognak, hogy Karlócinál mekkora az akkora, bizony ő is küszködött, hogy valahogy felhívja a figyelmet magára. És szép nő volt, nem kellett nagy igyekezet!- Oh, borzalom!- Borzalom, persze. Felnőtt gyermekei vannak, s már megbocsáss, a kurvák után koslat! És mondd, milyen nő az, aki nős férfiakkal kikezd? Mondd meg drága, nincs igazam? Es a felesége? Nem szeretnék egy ilyen szoknyapecér felesége lenni.- így igaz!- Persze, hogy igaz! Jól mondod, lelkem. Ezek a férfiak a legrosszabb fajták. Ezeket csak „az” hajtja, lelkem. Most, hogy a gyűlölet magvait, úgy hitte, elvetette, s megbosszulta Karlóci fölényeskedését, Penzum Helga kissé megnyugodott. Kiengedett. Tudta, hogy Annácskának a három lánya a város három részén lakik, így meg volt győződve, hogy holnap majd az egész város Karlóci Pista bővérű, rakoncádan, nagyétvágyú természetéről beszél majd. Mert ki ne szeretne fontos lenni ebben a szomorúságban tengődő világban? A szürkeség úgy lepi el az embert, mint az őszi ködök a tájat, egy idő után észre sem tudja vetetni magát az ember. És kell hogy legyen mindenkinek, így Annácskának is, néha-néha egy kis fontosságtudata. Anélkül nem élet az élet! 29
