Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
És persze egy idő után, pontosabban két-három találkozás után már mint régi ismerősök köszöntötték egymást. Azokkal is, akiknek halvány fogalmuk sem volt, hogy ki is ő valójában. Viszont, ami a legfontosabb volt, ő tudta, és élt is vele. Mert nem egyszer előfordult, hogy amikor beteg volt például, vagy receptet Íratott s ott várakozott a többi beteg közt a sorban, felismerték. Előrevették. Beszólították. — Nocsak, nocsak, csak nem beteg magácska is? — Csak így, név nélkül... - Na, jöjjön, kedves! Más szempontok szerint ugyan, de ugyanilyen jelentőséggel bírt a munkahelye is. Egy nap ugyanis rádöbbent, hogy ha ő valakiről elmondott valamit, vagy egyszerűen csak valakit hírbe hozott, egy óra múlva — miután a hír megkerülte a várost - kiszínezve, fellobogózva, meghatványozódva hallotta vissza. És rájött arra is, hogy azt a hírt már nem tudta leállítani, lemosni senki. Öntörvényű lett, magától terjedt. Amikor erre rájött, szinte szárnyakat kapott a felismeréstől. Most is éppen ilyen szándék hajtotta. A tegnapi sétája során, mint már jeleztem, valósággal megsértette Karlóci Pista. És ez kétszeresen is fájt. Talán azért is, mert egy életen át — titkon és kellő méltósággal -, szerette Karlóci Pistát. (Aki nagy nőcsábász hírében állt). De egyébként is! Izig-vérig nő volt, ezt nem rejtette soha véka alá, még a férje barátai előtt sem. Szerette, ha azok kedveskednek, felfigyelnek rá. Ha észreveszik, hogy ad magára. Hogy szépen öltözködik, gondozott. Ráadásul — mert, ugye a nők úgy vonzódnak a nagymenő pasasokhoz, mint a mágnes a vashoz —, persze hogy vonzódott ő is hozzájuk. Még csak pletyka sem kell hozzá, a nők valahogy megérzik mindig, ki a menő férfi. Karlóciról ráadásul azt is megtudta, hogy — már megbocsássanak -, méreten felüli van neki. És az nem semmi! Nem elhanyagolható egyeben nő számára sem egy ilyen titok. Egy szó mint száz, már az első látásra belebolondult Karlóci Pistába, aki hetyke, vagány és jóképű, széles mellű, magas férfi volt. Ráadásul ügyvéd! Forróság öntötte el a testét, ha csak rágondolt is. S hát, amikor néha-néha betévedt hozzá, s azon a meleg, duruzsoló, kicsit rekedtes, másnapos hangján megszólalt: — Hogy van, Helgácska kedves?! Hogy szolgál a kedves egészsége? Ilyenkor úgy érezte, nem csak az arca gyűl föl, de izzik máshol is... Föl se mert nézni rá! A lába elgyengült, remegni kezdett... Meg kellett támaszkodnia a pultban! A tegnapi napot éppen ezért sem tudta megbocsátani. Még ha akarta volna, akkor sem. De nem is akarta. Karlóci Pista annyi év hiábavaló kedveskedése után fölényes volt vele! Olyan fölényes, már-már utálatos, ahogy ritkán viszonyultak az életben hozzá. Valósággal belebetegedett a történtekbe. Egész éjszaka nem is aludt. S bár már a tegnap megtette, amit ilyen esetben meg kellett tennie, nem akarta ma sem a kezéből kiengedni, sorsára hagyni az eseményeket. Az történt ugyanis, hogy az előző nap, amikor a megszokott sétáját tette, találkozott Karlócival, és ahogy illett, rá is kérdezett: — Hogy vagy, Pityukám? (Mert a tegezésig eljutottak hosszú igyekezet után hajdan, egy különös nap után. Csak ez bánatára egyszeri történet volt). És Karlóci komolyan vette a kérdést. Két hetet bent feküdt a kórházban, s azt hitte, 27
