Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
rokona... Mint látják, később kiderült, hogy egyik sem, de ekkor ez már nem számított. Egyszóval az elején szinte versengett mindenki a tömbházban a kegyeiért. Az is igaz, ekkor még többnyire visszafogott volt és szerényen tartózkodó. Pontosabban megválogatta, hogy kit tart méltónak a barátságára! Úgy pöccintette le a sóvár tekinteteket magáról, ahogy a pihét mások. Láttak ugye ilyet? Kecses, elegáns női kacsót, mozdulatot, amikor valaki szinte oda se figyelve, öntudatlanul lepöccint az ujjaival egy pihét a bal válláról? így tett ő is! S ez valósággal fokozta az emberek kíváncsiságát. Később, egyszer, évek múltán el is árulta, mitől volt az a nagy, kivételesen kevély büszkeség benne.- Tudod, drágám - mondta a feleségemnek -, nekem nem volt más, a megjelenésemmel kellett felhívnom magamra a figyelmet. Akinek nincs semmije, legalább adjon magára! Megtanultam, hogy lehet valaki ügyvéd, orvos is, ha slampos. Gondozatlan. Nekem már az édesanyám is megmondta — Isten nyugtassa —, ha az utcára kimész, úgy menj ki, lányom, mint egy hercegnő! Az embereknél az első benyomás a fontos! A cipőd legyen mindig tiszta, mert a cipőre figyelnek a legjobban az emberek! Ahogy persze a ruhára is! És így is tettem egész életemben. Ahol megjelentem, mindig felfigyeltek rám. Az üzletben is másképp szolgáltak ki. Nem tudták, ki vagyok, a kiszolgálónők mégis szinte versengtek a kegyeimért. Félretettek ezt-azt, vagy odasúgták: holnap tojásosztás lesz, drágám! Valójában, mint már jeleztem, miután nyugdíjba ment, már ebben az újfajta kapitalizmusban teljesedett ki a jelleme. Ahogy több ideje lett, bejött hozzánk, nekidőlt az ajtófélfának, s — ahogy a már idézett szomszédasszony is mondta — „lökte a szöveget órákon át”. Ezt a szokását addig s így, mi személy szerint nem ismertük. Az ilyen szenvedélyét ugye addig ki is élhette a munkahelyén. Ki sem kellett mozdulnia, mert mindenki bejárt hozzá. O volt az álomkovács, s a munkahelye a reménység szigete. Mindenki abban a reménykedett, hogy egyszer megüti a lottón a főnyereményt, s akkor már Palma de Mallorcán süttetheti a hasát egész életében. Szóval ismert mindenkit a városban, s pletykálkodhatott. Mikorra mi jobban megismertük, s megtudtuk, hogy ki is ő valójában, milyen harcot vív városszerte a mi névtelenségünk ellen, akkor már késő volt. Akkor már a mi tömbházunkról s rólunk beszélt az egész város. Mondom, bár ne ismertük volna meg. Először csak mi, a szomszédok vesztünk össze valamilyen oknál fogva, aztán az emeletek lakói, és így tovább és így tovább. Pedig először még örvendtünk is, hogy megtisztelt a látogatásaival. Jól informált volt, sok mindent megtudtunk mi is tőle. És bevallom, szerettük a pletykát mi is, ha nem rólunk szólt. De aztán egyszer azt mondta az egyik ismerősöm:- Ügyelj, Baranyai, mert Penzum Helga hordoz a városban. (Baranyai, akinek nincsenek aranyai!) Akkor még a szó jelentését sem ismertem:- Hogyhogy hordoz? — kérdeztem elképedve.- Pletykál!- Minket? De hát nálunk nem történik soha semmi.- Te csak azt hiszed! S elmondott egy történetet. Tényleg rólunk volt szó! Csak azért nem írom meg, mert rossz kutya, amelyik a saját fészkét megugatja. No! Pedig úgy tűnt - mert később egyeztettünk a szomszédokkal is 23
