Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
—, hogy velünk s a lakótársakkal csak semleges témákról beszélt. Az árakról, a város potentátjairól! S persze az unokáiról. Azt nem is kell mondanom, hogy neki s persze nekem voltak a legokosabb unokáink! És nemcsak a tömbházban! Az egész városban! Az is lehet azonban, hogy az övéi egy kicsit okosabbak voltak. Szóval szinte napjában bejött, nekidőlt az ajtófélfának: — Hallottad, drágám, a legújabb híreket? - Mert nála voltak új, újabb és legújabb hírek is. — A Zsombori Eszti válik! Rajtakapta a férjét. S tudod, hol, lelkem? Az ember nem is gondolná: a garázsban. Még szerencse, hogy nyár van, s nem kellett a motort járatniuk. Miért? — kérdezte öntudatlanul s álmélkodva a feleségem, mert ő amilyen szerény, mindig a második eszével gondolkodik - meztelenek voltak? — Dehogy lelkem! Hát nem érted! Nyáron nem kaphattak szénmonoxid mérgezést! Mert télen, hidegben történt olyan is! Belefeledkeztek ugye a dologba, járatták a motrot, hogy ne fázzanak... Épp csak azt nem mondta: a halálukra ébredtek! Azt se tudtuk, hogy ki Zsombori Eszti, de tátottuk a szánkat. De valószínű az is, hogy sem mi, sem a szomszédok, bárhogy igyekeztünk is, kérdéseinkkel, kíváncsiságunkkal, nem fedtük le a Penzum Helga teljes kapacitását. Nem. Ráadásul nem tudtunk semmi új hírrel szolgálni. Ügy hiszem... De ki tudja? Mert mindenki tagadta, hogy ő kibeszélne valamit is, és mégis. Csak úgy keringtek a hírek a városban. Ismerte az egész város a mi tömbházunkat. — Csak egy-egy kérdést teszek fel — mentegetőzött Kubanek Zsoltnak a felesége, amikor elővették a szomszédasszonyok, hogy nem ő pletykál-e? - Csak hogy lássa, mennyire érdekel a téma. Ilyeneket mondok csak: na ne mondd! Ez hiheteden, Helgám! Szóval így! Ekkor mondta el azt is Kubanek Zsolt feleségének Penzum Helga, hogy egy nyugdíjasnak mennyit kell naponta sétálnia. Innen kapta a gúnynevét is. — Én fölállítottam a napi penzumot, s punktum! Megyek, ha esik, ha havaz! Járok! Nem ülök bent a tömbházban, nem várom a halált. Szóval, ahogy nyugdíjas lett — előrehozott nyugdíjba került rögtön a rendszerváltáskor —, ahogy nem akadt tennivalója, most is, mint régen, a tükör előtt beállította a fejtartását, kifestette a szemöldökét, föltette a kalapját, és elegánsan, könnyedén — ahogy megszoktuk annyi éven át - elindult. Mindig a sétáló utca felé ment, ez az utca jövet-menet három kilométer hosszú volt, ráadásul a város legforgalmasabb pontján. Ott volt a legtöbb üzlet is. A hivatalok, minden. A pletykafészkek, vagyis a trafikok. És ha éppen arra jártunk, látni lehetett, ahogy itt is, ott is megáll, megfogja a megszólított vagy megállított áldozatát, aki még csak nem is sejtette — nagyanyám szavaival élve —, hogy kígyót melenget a keblén. És idővel - szerény leszek, de igaz, csak úgy mondom, ahogy nekem is mondták - a város egyik fele meggyűlölte a másik felét. És fordítva! Akik sétája közben a városka főutcájában az ő oldalán maradtak, azokról tudni lehetett, hogy még nem ismerik Penzum Helgát. A többiek? No, hát miért mentek át, miért voltak a másik oldalon? S mert a szabad idejét úgy osztotta be, hogy pontosan tíz és tizenegy óra között indult a napi sétáira, egy idő után már többnyire kialakult rend fogadta az utcán. És az ismerősei mind az utca másik oldalán voltak... Mert akit elkapott, az nem szabadult. Az aztán nem. Fogta az ingén 24
