Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Események, évfordulók
se hölgynek, se úrnak nem tartják magukat. Azt kell tehát mondani, hogy helló mindenki. És ez a mindenki hallgat. Legalábbis egyelőre. Ki érti ezt? Eltűnőben tehát sok helyütt a nagybetűs haza, a lelki összetartozás tudata, talán úgy helyes, ha azt mondom, eltűnőben a normális viselkedés. Ugyanakkor azt mindenképpen le kell szögezni, hogy idehaza ez idő tájt is a Himnuszt és a Szózatot elszoruló torokkal éneklő-hallgató emberek vannak többen. Csak nem ők a hangosabbak. Hogy miért nem, az valószínű megérne egy alapos tanulmányt, amelynek végkövetkeztetése szerintem az lenne — vigyázat, súlyos szavakat fogok mondani —, hogy a kultúránkat érő támadások, a nemzeti büszkeségeink iránti közömbösség, olykor meg gúny, nem a véletlen műve, hanem a magyar érdekeket szándékosan semmibe vevő, idegen hatalmakat kiszolgáló, egy hazug világ felépítésében, s a népek rabszolgává tételében érdekelt vezetők tevékenységének következményei. Ezek a kísérletek, a globalizált társadalom, a wilkommenskultur, a nyílt társadalomnak nevezett őrület egyre erősödő kísérletei, no meg az úgynevezett politikailag korrekt beszéd, ami magyarul hazugságot, őszintétlenséget, struccpolitikát jelent, személyiségünket, önazonosság-tudatunkat és nemzettudatunkat rombolják nap mint nap hihetetlen erővel. Erre a rombolásra lenne, lehetne gyógyszer irodalmi életünk, közéletünk múlt-, és jelenbéh nagyjainak alapos megismertetése. Akiknek a cselekedeteiből, műveiből bátorságot meríthetnénk, töltekezhetnénk, mintát kaphatnánk és nemzeti büszkeségünket növelhetnénk, hiszen oly sok kiválósággal rendelkezik a magyar történelem és kultúra. Ma már világosan látszik, hogy a nemzettudat erősítése, a nemzeti érdekek védelme nélkül nincs megmaradási esélyünk a világtengerben. Nem csak nekünk, hanem más nemzeteknek sem. Bátorságra, világos gondolkodásra van tehát szükség, az igazunk kitartó védelmére. Ebben viszont mindenkinek felelőssége van, nem lehet ezt a felelősséget rátolni a vezetőkre, a hatalmon lévőkre. Amúgy meg a gonosz csak akkor tud uralkodni, ha a jó emberek nem csinálnak semmit. Hát csináljunk! Az apák és anyák egyik fontos feladata minden egészséges nemzetben elmondani utódaiknak mindazt, amit kisebb és nagyobb közösségeinkről - családtól a nemzetig - tudni kötelességünk. Egy nép élő emlékezetét úgy hívjuk, nemzeti hagyomány. A nemzet pedig nem más — én legalábbis úgy tanultam - mint közös szellem és közös ihlet, közös gondolkodás. Amely meghatározóbb mindennél, a vérnél is. És ezt az élő emlékezetet, a közös gondolkodás vezérelte együvé tartozást pedig ápolni kötelességünk. Hála Istennek, nincs nehéz dolgunk. Hiszen megismétlem, amit nagyon sokan tudunk mi, magyarok, hogy nagyjaink oly sok nemes művet, gondolatot hagytak ránk, hogy ezek megismerése, megismertetése hatalmas feladat. Nekünk inkább válogatm nehéz a sok csodálatos, lélekemelő alkotás, regény, vers, festmény, szobor épület, színdarab, iparművészeti remekmű között. Eldönteni, hogy mit tanítsunk, mit ne hagyjunk ki semmiképpen. Én úgy gondolom, Isten nem véletlenül teremtette ily sokszínűvé a világot. Célja volt vele. S ezt a sokszínűséget nem hinném, hogy egyetlen alaktalan masszává kellene gyúrnunk. Adjon tehát erőt nekünk ez az isteni akarat, s az, hogy ebben a sokszínű világban feladata van minden népnek. Ezek a feladatok bizony nem mindig hálásak. Gondoljunk csak a 15. századi török invázióra, amikor az volt a magyarság feladata, hogy megállítsa az iszlám hódítást. S szinte pusztulásunk árán is megvédtük Európát. Iszonyatosan nagy áldozatokkal. Vitatkozhatunk arról, hogy megérte-e. Eldöntheteden vita. Mégis feladat és 96
