Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Események, évfordulók

küldetés volt, mint számos más dolgunk még a létezésünk óta. És most is vannak ilyen faladatok. Erre nem akarnék kitérni, de biztosan sokan tudják, mire gondolok. Megint védjük Európát, és feladatunk védeni kultúránkat is a globalizáció áradatától.

És akkor térjünk vissza Kölcseyhez. Ahhoz, hogy miért is érdemes őt tanítani. Nos, azért, mert nem csak költőnek volt jó, hanem emberként is korszakformáló szellemi erővel rendelkezett. Életének kutatói, azaz jó néhány irodalomtörténész állítja, hogy nem csak költészetével, hanem alkatával, egyéniségével vált eszményévé azoknak, akik új társadalmat és kultúrát akartak teremteni Magyarországon. O lett a haladó erők számára a mérték, a minta - az emberi nagyság, a hazafi-erény, az önfeláldozó tisztaság ideálja. Annál is inkább formálója lett korának, mivel munkássága messze túlterjedt az irodalom körén, a költészetet elsőként kapcsolta össze nálunk a hivatásszerű politikai tevékenységgel, valamint az irodalomkritikai gondolkodás alkotó művelésével. Egyszerűbben szólva reneszánsz embertípus volt, azaz sokoldalú, rendkívül művelt és mélyen gondolkodó. Az ilyen emberek lehetnek igazi példaképek, hiszen ki nem szeretne sokoldalú és nagyon művelt lenni? Szerintem mindenki, csak ehhez kell - isteni ajándékként — tehetség, meg aztán rengeteg tanulás, munka, szorgalom. Ezt sem árt elmondani a tanuló ifjúságnak. Mint ahogy a hazáját szerető ember azért is tekintheti példaképének Kölcseyt, mert ő volt az 1800-as évek első évtizedeiben az az ember, aki megálmodta a nemzeti irodalom eszméjét és felismerte a hagyományteremtés fontosságát. Számomra mindez azt jelenti, hogy fontosnak tartotta az önálló magyar gondolkodást, azt, hogy senkit nem kell utánozni, és azt is hangoztatta, hogy semmiféle újítás nem mehet a nemzeti nyelv, a nemzetiség rovására. 200 évvel ezelőtti gondolatok, mégis nagyon maiak! Ma sem gondolhatjuk másként, mint ahogy ő gondolta, az egyetemes nem ellentéte a nemzetinek, hanem társa. Munkásságát tanulmányozva azt is megtudhatjuk, hogy sok-sok lelki tusa után jött rá arra, miért fontos neki a nemzet, és miért fontos az, hogy magyar. Hadd idézzem Fenyő István irodalomtörténész néhány mondatát Kölcseyről: „Az emlékezet, a hagyományok ápolása nála arra hivatott, hogy vonzerejével véget vessen a feudális világ széttagoltságának. Egy olyan megvalósítandó nemzet- és haza-fogalom lebeg előtte, amely antik mintára a „nagy háznép egészén” alapul, hol a nemzeti hagyományok, szokások örök egységgé fűzik a paloták és a kunyhók lakóit.” Szép gondolatok, és igazak. Érdemesek arra, hogy mindenki megismerje. Mint ahogy meggyőződésem, hogy ha a fiatalsággal megismertetik a Parainézist, ezt az erkölcsi célzatú buzdítást, melyet Kölcsey Kálmánhoz írt, olyan támaszt és útmutatót kap az élethez, ami örökké elkísérheti, és ha megfogadja, nemes emberré válik, mert megismeri a jót. Amit már csak követni kell, bár ahogy Kölcsey mondja, „ismerni a jót könnyebb, mint követni.” És bizony ebben is igaza van. Az ezernyolcszázas évek első felében neki sikerült olyan gondolatokat megfogalmazni, amelyek a 21. századi embereszménynek is megfelelnek. Talán ez Kölcseynek, az ő gondolkodásának máig ható csodája. És van még egy különös jelenség is, amelyről hadd mondjak két mondatot. Jó néhány igazán neves színművész ismerősöm vallja, meséli, hogy bár sokszor felkérték, nem merte vállalni a Himnusz elszavalását az egyes ünnepi alkalmakkor. Mondván — és én ezt valahol nagyon megértem — belehalna, ha éppen ebbe a nagy versbe sülne bele. A Himnuszt papírról olvasni egy színésznek nem lehet. Belesülni pedig kiheverheteden lelki bánatot jelentene. A nagy művek képesek így viselkedni az emberrel.

97