Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
metaforikus jelentésvonzatokat feltételez, amelyeknek szövedékét tovább bonyolítják a motivikus és szemantikai (olykor pragmatikus kapcsolódások) révén kialakuló szövegköziségek.” {A bibliai történet jelentései Gion Nándor pró^aírásában i. m. 133). Ennek a prózapoétikai vándormotívumnak és textuális átjárásnak az Izsakhár (1994) című, Gion Magyarországra települése után keletkezett regény jelenti legkomplexebb kifejtését, mely tematikai és jelentéses síkon is értelmezi az utazás, a sivatagon-átkelés és önmegformálás fogalmait. A regénybeli szerző, M. Holló János abból következtet hősének nehéz sorsára, hogy a Bibliában kevés szó esik róla. Ugyanakkor Jákob apai áldása felől sem lehet biztosan eldönteni, hogy nem volt-e inkább átok. A szerző következtése a történet sokrétűségét állítja előtérbe. „A bibliai időkben tehát az <erős csontú szamár> tartalmú jóslat nem okvedenül átok volt áldás helyett Jákobtól Izsakhárra, miként az is benne van Mózes, illetve Józsué könyveiben, hogy Izsakhár leszármazottai Izráel tizenkét törzsének egyike lettek. Izsakhár törzsének léthelyzetét illetően mintha tévedett volna az elbeszélő (<A törzsének helyét pedig igen szerencsétlenül jelölték ki. Távol a tengertől és egyéb romantikus helyektől.> [Izsakhár, 2008. 487]” (i. m. 138). A bibliakutatók szerint viszont a Kánaánban történő letelepedés után Izsakhár törzse Palesztina leggazdagabb földjeiből kapott, ide tartozott az Újszövetségben oly jelentős Názáret is. „Ezek szerint az Izsakhár-történet Gion Nándor/M. Holló János regényeiben nemcsak a háborús analógiák metaforikus háttérnarratíváját képezi, illetve a történelmi hitelességet teremtő fő eljárásként funkcionál, hanem parabolisztikus történet arról is, hogy alávetett helyzetből (a nem szeretett Lea fiaként, aki mandragórabogyóknak köszönheti fogantatását!) indulva, sivár életkörülmények közepette - kitartással, munkával, ha nem is mindig tökéletesen, de legalább erkölcsileg nem elítélhető módon, az álmok megvalósulásába vetett hittel — hogyan teremthetünk magunknak mégis elviselhető életet. Miként Izsakhár, aki sok munkával, levendulabokrok ültetésével tette termékennyé, kötötte le a sok szem- és más bajt okozó sivatagi homokot — pedig ő is megtehette volna, hogy bajok idején háborúba küldi — ellenséget keresni — pásztorait/népét”(i. m. 139). Ugyancsak a bibliai hypotextus felől értelmezi Bence Erika Gion Testvérem, Joáb című, 1969-es regényét is. Arisztotelésztől tudjuk, a ráismerés öröme akkor is megjelenik a befogadóban, ha az ábrázolt dolog maga nem nyeri el a tetszésünket. Talán nem ismerjük az összes, Bence Erika által elemzett vajdasági szöveget, mégis a felismerés örömét élhetjük át, amikor a kisebbségi léthelyzetet bemutató művek metaforáiban, kontextus-elemzéseiben a különbözőségeken átsejlő hasonlóságokat érjük tetten. „A már szocialistává lett titói Jugoszlávia a hatvanas évek végén megnyitja határait, ami a lakosságcsere, illetve a migráció sajátos változatait eredményezi. Egyrészt a gastarbeiterek tömegei költöznek Németországba, majd nyaranta megpakolt nyugati kocsikkal érkeznek haza, miközben kissé belengi őket a gyanú árnyéka: bizonyára 66
