Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

sorolhatjuk a féltve féltett apai fényképet, Csákányt, a ragyásképű útépítő munkást, aki kétféleképpen is kapcsolódik az apaképhez, egyrészt egyszer Dzsáta egy rossz vicc kapcsán úgy véli, hogy a látni vágyott apja van a felismerhetetlenné torzult férfiarc mögött, másrészt maga Csákány ajándékozza a fiúnak saját arcképét, ezzel régi, ép önmagát bízza rá. Dzsátá a két képet egymás mellett tartja, így azok összekapcsolódnak, és az apaképet a dologszerúségben rögzítik. A pszeudoapák harmadik tagja a fehér király sakkfigura, mely ugyan nem az apa, hanem a nagykövet arcát ábrázolja, aki az érzelmek szintjén az apa és Csákány viszonylatában éppen az ellenkező, a gyűlölt oldalon áll, mégis a lopás következményeként birtokolhatóvá válik, a mágikus vonatkozásai miatt pedig jól kapcsolódik az apa képzetéhez. A birtoklás, az őrzés helye, a fényképek mellettisége pedig egyértelműen beköti a bábut az apa képzetébe, és olyan totemmé avatja, mely hatalmat, erőt, bizonyosságot ad hősünknek. A pszeudoapa—fiú kapcsolat index jellegű, és összetétele arra hívja fel a figyelmet, hogy a képzet tartalmilag szinte bármivel feltölthető, nem a tárgy minősége a lényeges, hanem a neki tulajdonított erő.

Az emlékezés, a tradíció és a teljesség, az épség utáni vágy mindkét (apa)réteg felől igényként megfogalmazódik, az apák kínálják fel a teljességet mint látásmódot, gondolkodásmódot, a fiú démonikus világából a teljesség nem következik, még vágyként sem fogalmazódik meg. De egészen másfajta viszonyulást feltételez a kétféle „aparéteg”. „... nagyapám akkor átkarolta a váltamat és apt mondta, hogy ne apt néppem, hogy mi hol van, hanem ap egéspetpróbáljam népni, egyben ap egéspet, úgy, mintha egy festményt népnék, vagy egy spép lányt,próbáljak egysperre látni mindent, nem könnyű, de ha sikerül, akkor utána másképp fogom látni a világot”" A nagyapa a teljességben is az utánzást, a mintakövetést, a tükröződést várja el, valójában azt szeretné, hogy egyszer majd Dzsátá is kihozza ide a fiát, ugyanúgy, ahogy most ő tette, ugyanakkor közli ennek lehetedenségét is, a teljességgel való szakítás szükségszerűségét. Csákány viszont az épre, az eredetire való emlékezésre kéri a fiút, arra, hogy egyéni, alkotó módon formálja meg a múltat, ehhez pedig a bátorság szükségszerűségét kapcsolja. „Csákány elhallgatott, a borítékra népeit, aptán rám, és apt mondta, hogy speretne kérni tőlem egy nagy spívességet, ne spóljak semmit, csak vegyem ki a borítékból ap igapolványt, és nyissam ki, és néppem meg apt a régi képet, aptán csukjam be, és tegyem visspa a borítékba, és vigyem magammal, és őrippem meg. Ennyit kér tőlem, tudja, hogy ep nagy dolog, de neki nagyon sokat jelentene, és ha megtespem, akkor arra kér, hogy amikor epután rá gondolok, akkor próbáljak meg eppel a régi arccal rágondolni, próbáljam elképpelni, hogy milyen lenne most, annyi év után, hogy öregedett volna meg, merre ráncosodott volna, tudja, hogy ep nehép és nem bánja apt se, ha nem sikerül, de mégis apt kéri, hogy próbáljam meg, mert neki attól sokkal könnyebb lenne ap élet. Perspe, ha úgy érpem, hogy nincs hoppá elég erőm vagy bátorságom, akkor nem kell, nyugodtan hapamehetek.”"'

A teljességre való emlékezés dragománi kerete az utánzás és az alkotó művelés, formálás kettőségében feszül, ugyanakkor az emlékezés közösségi aktusa helyett a személyesbe távolodik, így a teljesség érvényességi köre szűkül, relativizálódik. Az emlékezés, az érték elbeszélése azonban nemcsak a személyesbe való leszorítás révén veszít erejéből, de az érték tartalma szempontból is elbizonytalanítja olvasóit Dragomán, hiszen a szépségről is kiderül, hogy nem az, aminek látszik, ennek pedig két súlyos következménye van, egyrészt, hogy az ember által konceptualizált érték — ezért az érték alapját képező végső igazság is — viszonylagos, és hogy a világ nem ismerhető meg. „Csákány akkor egy nagyot sóhajtott, a kabátja

40