Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
filmet című alkotására gondolnunk, mely regények nemcsak a minden területet érintő elembertelenedés közvetítésében, a mindenen nyomot hagyó agresszió elbeszélésében rokoníthatók, hanem a gyermek végletekig fokozott kiszolgáltatottság-ábrázolásában is, mely kiszolgáltatottság közvedenül a gyermekséghez egzisztenciális értelemben tartozó szülő hiányával jellemezhető. Dolgozatom utolsó fejezetében a gyermeki világ legfőbb válságélményével, egyben a Dragomán-regény központi problémájával foglalkozunk, azzal, hogy az apahiány, a biztonság és beteljesülés hiánya bizonyossághiányt, atyahiányt is jelez. Dragomán e hiány alkotói megközelítése révén olyan fontos, az elbeszélő irodalomhoz tartozó alapkérdésekhez is utat nyit, mint például az elbeszélés/emlékezés/tradíció kérdése vagy az elbeszélés/teljesség kérdése (a látás teljessége, ember-isten, ember-ember kapcsolatok teljessége, szétszakítottság, relativizmus, igazság helyett az én igazsága), illetve az elbeszélés/ műalkotás/ szépség kérdése (szépség és agresszió összefüggésében). 4. Emlékezés, teljesség, szépség A fiúság mint státusz az apa nélkül nemcsak értelmetlen, de elképzelheteden is. Apa nélkül nincs fiú. Érdekes módónod Fehér király című regény úgy oldja fel ezt a tematizált apahiányt, hogy a regény és cím viszonylatába beépíd a viszonyt, ugyanis a regény egésze egy fiút, Dzsátát, az ő küzdelmét és az ebből fakadó ön- és világismeretét beszéli el, míg a regény címe egy sakkfigurát jelöl, amely nagyon összetett módon utal az apára, de nem ábrázolja, nem jeleníti meg egy az egyben, hanem a regény tartalmi és szerkesztésbeli sajátosságai alapján bonyolult módon kapcsolódik a hiányzó apa képzetéhez. Az apa képzetének töredezettsége nemcsak abból adódik, hogy az apa nincs jelen a történetben, hanem abból is, hogy az emlékként létező, elbeszélt apa (mely tulajdonképpen az egyeden reális valóság) képe is szétszakított foszlányokból, mozaikokból, különböző tárgyakból szerveződik. Ez a darabjaira szakadt apakép szervesen nem kapcsolódó „különvalóságok” egymásmellettiségéből, az apát idéző tárgyak helyzetéből és az olvasó alkotó képzeletéből épül fel, anélkül, hogy a kép szétszakítottsága egy pillanatra is feloldódna, egyszerre több és kevesebb is, mint amire olvasóként számíthatnánk. Az apakép szívében egy vérszerinti apa van, aki hiányzik, vagyis „nincs”, ez minden következmény előfeltétele. E hiányon kívül eső minden más komponens — amely azzal jellemezhető, hogy „van” —, két jól elkülöníthető réteghez tartozik. Az első rétega vérszerinti, „igazi” „apák”-é, ide sorolhatjuk Prodán apját és Dzsata nagyapját is. A hozzájuk való viszonyulást tükröződéssel és mintakövetéssel jellemezhetjük, ezekben a viszonyulásokban az apa-fiú kapcsolat ikonikus. A tükör mágikus módon összekapcsolja a három generációt, a tükörben megjelenő apaképért Dzsátá életet ad, a törött tükör pedig mintegy előre jelzi valakinek a halálát. A mintakövetés pedig az agresszió sikeres utánzásában, a hatalom démonikus gyakorlásában kap szerepet. Prodán esetében az apa veréssel torolja meg a gyermeki agressziót, metakommunikációja viszont nincs összhangban dühével, hiszen „ay apja meg elfordult, és láttam, hogy mosolyog”2* Dzsátá esetében a mintakövetés és az agresszió képzete még inkább összekapcsolódik, hiszen a nagyapa még direktebb formában igenli az agressziót, hiszen Dzsátá macskagyilkosságát kitüntetéssel jutalmazza. Az apakép másik rétegébe az apapótiékok, az ún. pszeudoapák tartoznak, ide 39
