Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
2. A nyelvi agresszió interdiszciplináris megközelítése A Fehér királyban az ember által birtokolt hatalom démonizált, minden megnyilvánulása erőszakos, hiszen a másik kizsákmányolására, letiprására, összevérzésére irányul. Ennek ábrázolásában a nyelvi agresszió szinte kizárólagos szerepet kap, mert magának a nyelvi bántalmazásnak a működésmódja, hatásmechanizmusa, eredménye teszi alkalmassá a végletekig leromlott, élősködő hatalom ábrázolására. S mivel a nyelvi agresszió és a fizikai agresszió fiziológiai háttérmechanizmusában semmi különbség sincsó, ezért a verbális erőszak nemcsak elbeszélni, ábrázolni tudja az agressziót, hanem effektiv működés közben, belülről mutatja fel. Ezért olvasóként a maga elevenségében fogadjuk be az erőszakot, páratlan hatással van ránk, anélkül, hogy áldozattá válnánk, távolról szemléljük azt, „amelyeket önmagukban nem szívesen népünk, de a lehető legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belőlünk. (..) Ennek az az oka, hogy a felismerés nemcsak a bölcsek számára gyönyörűség, hanem a többiek számára is ”. A nyelvi agresszióról általánosságban az mondható el, hogy a nyelv társas használatával együtt járó határsértés, mely a másikra való ráhagyatkozás bizalmi viszonyát rontja le, tanult viselkedésformákat ölel fel, melyeknek cselekvésértéke funkcionális szempontból a lelki károkozástól a csoportidentitás kifejezéséig terjedő széles skálán mozog. Formai szempontból megjelenhet: tartalmi, nonverbális szinten, illetve a beszédjog erőszakos kisajátításaként. Tartalmi szinten az agresszív intenció kiélésének módja szerint lehet közveden, közvetett és rejtett. Kommunikációelméleti és pragmatikai szempontból a nyelvi agresszió ún. pszeudokommunikációnak számít, hiszen a partnerek között nem jön létre valódi kommunikáció. A nyelvi „csalás” éppen abban áll, hogy a nyelvi agresszió megvalósulása során a kommunikációt mint interakciós keretet használja fel az agresszor az agresszió kiélésére, mely nyelvi aktussal a partner kiiktatását célozza meg, miközben kommunikációs szempontból éppen a partner létét deklarálja, hiszen az agresszív üzenet a befogadót mint ágenst feltételezi. Pragmatikai szempontból is nyelvi „csalásnak” minősül, hiszen a valóságban perlokúciós aktusként működő beszédcselekvések a megértés számára konstatívumként kínálják fel magukat, vélemény helyett a valóság apodiptikus kimondásaként lépnek fel. Szociálpszichológiai szempontból az agresszív beszéd pszeudodomináns viselkedés, hiszen a látszólagos dominancia mögött valójában instabilitás van, az agresszor dühe saját hatalomveszteségéből fakad, a dühkitörés oka pedig a kognitív funkciók kikapcsolására vezethető vissza, mivel az erőszak legtöbbször ésszerűtlen és haszontalan, általa az agresszor magamagát is félrevezeti, becsapja, hiszen ennek kiélését különféle „áleredményhez” köti, melyben az elsődleges (vélt) jutalom a megkönnyebbülés, az eufórikus feldobottság, mely a düh, a felgyülemlett feszültség kiengedését követi, a másodlagos jutalom, hogy általa az agresszor újra megerősítette hatalmi pozícióját, ráadásul ezek még azzal a téves következtetéssel is járnak, hogy a dühkitörés, az erőszak legitim (használható) konfliktusmegoldó technika, az egyensúly visszaállításának egy lehetséges módja, de ez álságos mód, ugyanis a valóságban nem oldja meg a problémát. A társas szükséglet nem elégül ki, éppen ezért az interakciós partnerek mindegyikére rossz hatással van. Közvetlenül rombolja az áldozat önképét, benne frusztrációt kelt, és megindíthatja az agresszió 35
