Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

útkeresést (irodalomértést), s ami még jelentősebb, minden olyan irodalmi alkotást megbélyegez, mely központi témaként nem problematizálja a nyelv uralhatatlanságának, a válság belátásának, a svymélyiségayonosság lehetetlenségének kérdéseit. Ugyanakkor, ha egy kortárs regény ezen posztstrukturalista elvek mentén szerveződik, és az emberiét lényegéhez tartozó bármiféle „érték”-et — paradox módon — mint HIÁNYT ábrázolja, mint hiányzó valóságot el/kibeszéli (a hiány ennyiben már valóság, kimondott, nyelvi valóság, mely valóságnak nem az egzisztenciális lényege, hanem a tartalma a hiány), szinte biztos sikerre számíthat.

Dragomán György A fehér király című több mint harminc nyelvre lefordított,1 méltán nagysikerű regénye beteljesíti ezen posztsrukturalista elmélet legfőbb elvárásait, hiszen műalkotásában a gyermek nézőpontjából, a gyermeki világ válságábrázolásán keresztül „letapogathatjuk” az emberek világának embertelenségét.

Az emberi lét alapvető válsága, az elembertelenedés elsősorban az emberi kapcsolatok válságában érhető tetten, s mivel előbb vagyunk társas lények mint, „self ”-ek , ezért ez a válság létünk és lényegünk legmélyebb rétegét érinti, és nyomot hagy az emberi beszéden, mely a társas igényünk kiélésének legfőbb területe. Ezért a válság ábrázolójának szükségszerűen magát az emberi beszédet kell „kikezdenie”, annak elégtelen társas voltát, „hiány”-jellegét kell poétizálnia.

Erre vállalkozik Dragomán, aki regényében a társalgás helyébe a nyelvi bántalmazást állítja, de mindezt olyan regénypoétikai eszközökkel teszi, hogy művében nemcsak az emberi beszéd mint legfőbb jó tagadását éri el, hanem — egy egyébként társas nyelvi jelenségből — a nyelvi bántalmazásból a beszéd kizárólagosan belsővé tételével kivonja a beszédpartnert, így ez a sajátos, az erőszakot tematizáló, működésében pedig monologizáló regénynyelv többszörösen is a „hiány”-t ábrázolja. így a válság ábrázolásában a nyelvfétis is érvényre jut, hiszen a nyelv sajátos, agresszív működésében, partnerek nélkül, kimondhatóvá válik a kimondhatatlan, a „hiány” nyelvet kap, miközben az ember a nyelvet hatalmi eszközként használva átlépi saját határait. Ez a teljes emberi kiszolgáltatottságot közlő, Szapphót megidéző,3 h'rai jegyeket hordozó hosszűmondatokból építkező regénynyelv végül mégsem egyszólamű és nem is szubjektív, mert a konfesszió a megszólalás kontextusát is hozza, a külső és belső, a fizikai és fiziológiai, érzelmi és racionális komponenseket szimultán közli az elbeszélő, így a regényben egyfajta sajátos heterogenitás is érvényre jut, mely „tanúk” nélkül is a beszéd objektivitás-hatását kelti.

Summázva elmondható, hogy a Dragomán-regényben az emberi létezést a „hiány” és a „válság” jellemzi, melynek következménye és legfőbb indikátora a nyelvi agresszió, mely a személy divinizálódását és társas elbukását egyszerre hordozza. Ugyanakkor a regény világának nyelvi képében szerepet kapó verbális erőszak az olvasó számára szublimált formában artikulálódik, már mint egy kézben tartott, leküzdött, megértett, a ráció fényébe emelt, reflektált, ön- és világismeretként kínálja fel magát, mely megküzdés/ megértésfolyamat a főszereplő szabadságélményének legfőbb komponense lesz. A nyelvi agresszióba kódolt isten nélküli, démonikus világnak a Madách-tragédia atmoszféráját megidéző, beteljesületlenségen, kilátástalanságon, reménytelenségen tül az azt meg is haladó „küzdve küzdj, és ne bízzál!” lesz a végső, objektív igazsága.

34