Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
fénykévék jelölik a helyes irányt. Káprázik a szemem, szinte vakítanak az élénk színek. Pocsolyák tükre mögött tömény ígéret rejtőzik. Nádtövek közül felsejlő rejtélyes formák ösztönzik a képzeletemet. Parányi rügyek nyiladoznak a sáslevelek hegyein, lassan bomlanak ki, az apró hajtások zsengék és ráncosak, mint minden új élet. A fák alatt felgyűlt avarszőnyegen taposva azon elmélkedem, hogy ebben a páradús melegben, ahol semmilyen táplálékban sincs hiány, miért szárad el a fa egyik ága, és hajt ki egy másik? Nedvektől duzzadó friss hajtások és sárguló levelek ellentéte újabb kérdések feltételére ösztönöz. Az élet pusztulásán, a teremtéssel járó tékozlás okain tűnődöm. A szél neszezését hallgatva keresem a helyes választ. Bonyolult igazságok között válogatva értem meg, hogy az elmúlás az örök körforgás nélkülözhetetlen része. Az élet törvényszerűen vettetik a halál elé, hogy tökéletesebb formában szülessen újjá. A felelőtlen szaporodást és buja virágzást az elkerülhetetlen hanyatlás követi. Nyom nélkül tűnik el minden, ami élő és eleven volt egykor, hogy átadja a helyet valami teljesebbnek. Aggodalomra semmi ok, a múló időben ugyanannak az egésznek az elemei cserélődnek folyamatosan. Egy önmagából táplálkozó világ részét képezem, kénytelen vagyok elfogadni, hogy rám is ez a sors vár. Bármilyen furcsának tűnik, idő kérdése csupán, és számomra is eljön a végső pillanat. Korhadt fák odvábán fészkelő vadméhtelepeket dézsmálok. Száraz avart gyűjtök a törzs köré, majd távolról dobom a zizegő halomra az üszkös parazsat. Megvadult rajok elől futok a rézsútos fénypászmák között, jó mókának tűnik a fékeveszett menekülés. Előbb eloltom az alattomosan terjedő tüzet, majd a tenger mélyéről felhozott amforákba merem az aranyló mézet. Azt se bánom, ha a harmattól nedves lábaimra vastagon tapad a forró hamuréteg. A méz nyalogatása közben is az orromban érzem a virágok illatát, egyenként keresem meg őket a tisztáson, föléjük hajolva közelről vizsgálom a színes bóbitáikat. Mindent tudni akarok róluk, ami hasznomra válhat egyszer. Nélkülözhetetlen ismereteket gyűjtök, melyek kedvező irányba alakíthatják a jövőmet. A fontos részletek tárolása közben, homályos érzések töltenek el, különös vágyódás kerít hatalmába, távoli világok után sóvárgok. Az erdő mélyén vég nélkül váltogatják egymást az élet különböző formái. Talányos jeleket csodálok, melyekben az alkotó szellemiség zseniális ötletei sejlenek fel. Miközben különös arányokon, nyilvánvaló ellentéteken ámulok, titokzatos, korábban rejtett igazságok tárulnak fel előttem. A földből bőségesen árad a délutáni nap melege. Gyöngyöző falevelek alatt várom, hogy a megélénkülő szélben az arcomra hulljon egy édeskés vízcsepp. Sűrű lombok susogását hallgatva szenderedek el. Tompa puffanásra ébredek, érett gyümölcs hullik a porba. Almos szemekkel figyelem a hangyák nyüzsgését, azon ámulok, milyen szorgalmasan csipkedik egy ízletes levél szélét. Munkások hada hordja haza a finom falatokat, gondoskodik a boly biztonságáról. Én is tépek egy hasonló levelet, kíváncsian kóstolom meg. Savanykás íze az érett sóskáéra emlékeztet. Élénk színű növények hajladoznak a szélben, olyan sérülékenynek tűnnek, hogy vonakodom megérinteni őket. Selymes tapintású páfrányokkal, cakkozott levelű füvek illatával ismerkedem. Korhadó ágak alatt parányi bogyókra bukkanok, élvezettel fedezem fel a piros termések édes levét. Az egyik növény érintésekor sajgó csípést érzek, a másiktól könnyezni kezd a szemem, és iszonyúan megfájdul a fejem. Óvatosabbá válók, csak azokat a gyümölcsöket ízlelem 20
