Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

meg, amelyekre az idősebb társaim rábólintanak. Megmagyarázhatatlan lelkesedés tölt el, miközben különös zamatokat kóstolok. Megismételhetetlen élmények követik egymást.

Egyik délután vicsorgó vadkannal találkozom. Széles törzsű fa alsó ágain keresek menedéket. Kétségbeesetten kiabálva kérek segítséget. Társaim egyetlen dárdadöféssel terítik le a hangosan vonító állatot. Napon szárított gerendákból rakunk hatalmas tüzet, nevetve sütjük a vastag hüsszeleteket. A ropogósra égett bőr repedésein átszivárog a forró zsír, pislákoló parázsra cseppen, amitől füstölögve lobban lángra a fahasáb, hogy a vörös szín különböző árnyalataiban égjen. A rétegződő hússzeletek fokozatosan sülnek össze a szalonna finom zsírjával. Elbűvöl a szénen pattogó deszkadarab állandóan megújuló hangja. Kérdések sokasága merül fel bennem, lombsátrakon átizzó fénykévék mintázataiban keresem a válaszokat. Bokrok között gomolygó füst illatában vélem felfedezni az áhított igazságot. A bőséges vacsorától ellustulva, sziklák fölött szétáradó naplemente árnyalataiban gyönyörködöm.

Arra emlékszem, hogy egy zöldes hátú gyíkkal játszadozom. Egy felforrósodott kőre teszem a megrémült állatot, hagyom, hogy szabadon fusson, aztán eltorlaszolom a menekülés útját. Gyors mozdulattal csapok le a kezemmel, éppen a gyík előtt. Megigéz a riadt mozdulatlanság és az öntudatos élénkség ellentéte. Izgalomba hoz egy másik lény félelme. Cikázva szalad a gyík a simára kopott felszínen, aztán beleütközik az eléje tartott tenyerembe. Meglepetéstől merevedik meg a parányi teste, pikkelyes lábai lassan, fokozatosan ernyednek el. Óvatosan fordítom meg, majd érintésemmel ösztönzőm mozgásra. Szökellve surran az egyenletes felületen, mint valami szikrázó zöld villám. Elmélyülten figyelem, ujjaimat megfeszítve várom a pillanatot, amikor ismét elkaphatom a fürge állatkát. Nevetve feledkezem meg a körülményeimről, egyedül a játék izgalma számít, mintha az idők kezdete óta egy talány megfejtése lenne az egyedüli feladatom. Hirtelen sejlik fel a megoldás, mintha a dolgok mélyén rejlő igazság lényegére lelnék. Az állat kiszolgáltatottsága, és a saját hatalmam döbbent az élet jelentőségére.

Fogalmam sincs, mi mar meg. Nem érzek fájdalmat, egyszerűen elgyengülök, erőtienül rogyok össze. Látom magamat, amint mosolyogva nézem a fölém magasodó sziklát, a hóka árnyakat csodálom, melyek a meredek fal hasadékai között mozognak. Izzadság kövér cseppjei jelennek meg az arcomon, iszonyúan fázom. Hirtelen rándulok meg, mintha el akarnám rúgni magamtól a lábaimon végigkúszó hideg érintést. Egy gömbölyű kavicsot tapintva azon gondolkodom, milyen lehet a halált követő első pillanat.

21