Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

Fövenyes partra futnak fel a lapos hullámok, elmosva a korábbi mintázatokat, módszeresen fogalmazzák újra az ábrákban rejlő üzeneteket. Elhagyott horgonyok és rozsdás láncok ágyazódnak a hínárcsomóktól barnálló homokba. Foszladozó algaszálak csüngenek a kövek közé szorult ágcsonkokon. Üres kagylóhéj belsejének csillanása élénkíti fel a megfakult színeket. Napon száradó rákpáncélok jellegzetes szagát hozza magával a szél. A lagúna túlsó oldalán, sziklahasadékokba ékelődő hajóárbocok meredeznek az ég felé. Hangosan recsegve roppannak ketté, ha rájuk száll egy pihenni vágyó halászsas. Üreges sziklák zúgnak a zátonyokon túl mély hangon dübörögnek a belső járatokon magasba csapó hullámok. Még a sziklafalak mintázatai is sajátos formával rendelkeznek. Elemi feszültség vibrál az alakzatokban, úgy hatnak, mintha ihletett művészkezek alkották volna őket. A kövek erezetében sziporkázó kristályszemcsék, a vízfelszínről tükröződő kékes árnyalatokkal keverednek. Csillanó szemű sirályok gubbasztanak a meredek gránitoszlopokon, prédára lesve tanulmányozzák a lapos hullámokat.

Amikor megélénkül a szél, sötétebbé válik a tenger, és a méltóságteljes hullámok a meredek part széléig hozzák a fahasábokat. Távoli vizekről érkező hajóroncsokat sodornak magukkal az áramlatok. Sziklákon kapaszkodva, köveken egyensúlyozva halásszuk ki az egészségesnek tűnő gerendákat. Jelentős részüket fel lehet használni. Feszülnek az izmok, nedves kötelek fordulnak a csigákban, éket vág a fejsze, méretre szab a fűrész. Munka végeztével, hálatüzeket gyújtunk a parton. Hangos szavakkal köszönjük meg az isteneinknek, hogy ezt a vihart is szerencsésen éltük túl, ráadásul még a menekülésünkről is gondoskodnak.

Az egyik gerenda kiemelésekor megcsúszik a lábam, és esés közben éles sziklába verem a vállam. Néhány napra használhatatíanná válók. Szabad időmben a hegyes csúcsok között lángoló naplementéket, ködös hajnalokat csodálok. Azon elmélkedem, hogy a ködpárába burkolózó bérceken túl vadban bővelkedő vidék vár ránk. Szelíd dombhajlatokra kapaszkodom, melyek oldalán a dús fű még délben is harmatos. Hasig érő gazban lépdelnek a legelésző állatok. Kecskére vadászva megszabadulunk végre az émelyítő halszagtól.

Levelek alatt megbúvó tücskök ciripelnek egész éjszaka. A csillagos égboltot bámulva hallgatom ritmusos neszezésüket. A hajnalnak arra az egyedi pillanatára várok, amikor titokzatos összhang születik a színek és az ihatok között, a madarak éneke harmonikusan keveredik a hullámverés morajával. Dallamos hangok teszik árnyaltabbá a zúgó csendet. Elképzelem, amint lebegve sodródik a páraréteg a harmattól nedves kövek fölött, megakad egy meredek szikla élében, majd gomolyogva száll tovább. Távol a tengertől, a dombok hajlataiban, Kánok tekerednek a fák törzseire, magasban összehajló lombkorona felé nyújtózkodnak a fiatal hajtások. Szúnyogfelhők rajzanak a félhomályon átderengő zöldes fénypászmákban. Évszázados faóriások vastag gyökerei kígyózva fonódnak össze, enyhén púposodik fölöttük a kavicsos réteg. Kékes hátú legyek dongják körül az ösvény mellé hullott gyümölcsöket. Barnás árnyalatú gyíkok sütkéreznek a kopár részeken, surranva tűnnek el a bozótosban, ha meghallják a lépteim nyomán gördülő köveket. A bokrok alá beszűrődő gyér világosságban enyhén hajladozik a hosszú szárú fű. Pókhálókban remegő harmatcseppek izzanak fel, ha félrehúzom a földre hajló ágcsonkokat.

Sziklák között kanyargó ösvényen haladok, lombok közül szivárgó sugarak, ferde

19