Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
Szerencsétlen hajótöröttek jutnak az eszembe, akik roncsokból összetákolt tutajokon vészelik át a tenger dühét. A maga teljességében érzem át a veszély minden részletét, mégis olyan eseményként gondolok rá, amely kizárólag másokkal történhet meg, velünk soha. Mi kivételezett sorsú egyének vagyunk, akik számára nemesebb hivatás rendeltetett. Vakító villanások világítják meg a tajtékzó hullámokat. Sokáig visszhangzó dörrenésektől recseg a hajó. Az evezőt szorító ujjaimban is érzem a fa anyagán végigfutó remegést. Kapkodó mozdulatokkal engedjük le a vitorlát, majd kötelekkel csomózzuk az árbocrúdhoz. Háborogva örvénylő hullámok között haladunk, majd hirtelen megnyugvó vizeken veszteglünk. Röpke pillanatokig tükörsima felületen sildünk, aztán az erősödő szél vad áradattá korbácsolja a tengert, robajló hullámok ostromolják az ívelt bordázatot. Egyszer hullámhegyek gerincén egyensúlyozunk, később tajtékzó völgyek mélyén bukdácsolunk. Bömbölve forr körülöttünk a tenger, minden eresztékükben nyöszörögnek az egymáshoz ácsolt gerendák. Könnyes szemekkel fohászkodnak isteneikhez a marcona férfiak, akadozó nyelvvel kérik az áldást. Az idősebb hajósok arra számítanak, hogy a vihar hajnal felé adja ki a teljes erejét. Úgy vélik, a pirkadat fényeiben, egyre ritkábban követik majd egymást a hullámok lökései, aztán végleg elcsendesedik a tenger. Halkan számolok, eljutok százig, majd óvatosan kezdem újra. A távolban felderengő világosságra várok, a kivételes pillanatra, melyben felmérjük a veszteséget, majd hálát rebegve kezdünk a rombolás okozta károk kijavításához. Semmiben nem vagyok biztos, de azt pontosan tudom, hogy jelentős mennyiségű faanyagra lesz szükségünk. Attól félek, hogy egy erősebb roham áttöri az evezők előtti palánkot, megtölti a fedélközt, és eláztatja az élelmiszer maradékát. Vitorlavásznakkal tömítem el a lejárati nyílásokat. A görnyedt járástól, hamar felkavarodik a gyomrom, erősen szédülök, forog velem a világ. Hatalmas hullám csap át fölöttünk, két embert is a vízbe sodor. Társaim a többiek mentésével vannak elfoglalva, én az érték maradékát óvom. A bezúduló víz mérésé közben teljesen elfogy az erőm, annyira kimerít a munka, hogy képtelen vagyok kipihenni az erőfeszítés okozta fáradalmakat. Egyre kevésbé bízom magamban. A pádhoz vánszorgok, és szorosan a deszkához kötözöm mindkét lábamat. Hatalmas víztömeg, valóságos áradat söpör végig a fedélzeten. Nem tudom, miként történtek az események, arra emlékszem csupán, hogy hangosan roppan az árbocrúd, zizegve szakadnak el a tartókötelek, és a következő pillanatban már a hideg vízben fuldoklóm. A saját ritmusától kiteljesedve emelkedik a dagály. A korábbi viharok által ide sodort fatörzsek nehézkesen bukdácsolnak át a hullámtörés fehéren tajtékzó vonalán. Lapos sziklák által védett szakaszon torlódik össze a hulladék. Egy közeli öbölben kagylóhéjak finomra őrölt homokja szőkíti a partsáv vöröses vonalát. Odább durva szemcséjű darává zúzott rákpáncélok sötét sávja húzódik. Fehéren csillogó homokpadok között, szivacstelepek tenyésznek, hólyagokra emlékeztető medúzák lebegnek a vízfelszín alatt, hosszú szálaik vékony fonatként hálózzák be a lagúnák közötti sekély átjárókat. A sziklagáton túl olyan áttetsző a víz, hogy látni lehet a mélyben vonuló színes halrajokat, hatalmas teknősök árnyéka sötétlik a mohos köveken. Korhadó gerendákat görgetnek az áramlatok a kavicsos tengerfenéken, megfeketedett hajóroncsok sejlenek a mélyben. A homokba szórt értékes drágaköveket idéz a sejtelmes ragyogás. Sárgás fényben villanó aranyat, fehéren csillámló ezüstöt feltételezek a törött amforák között. 18
