Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

elárulni rejtett szándékukról. Némán elnyúló végtelen víztükörnek és makacsul hallgató égboltnak teszem fel a kérdéseimet. Sóvárgó vágyakozás ösztönöz az igazság további keresésére. Szokatlan felismerésen ábrándozva, különös varázslattal telik meg a messzeség. Rézborítású gálya körvonala rajzolódik ki a semmiből, amint dagadó vitorlával hasítja a hullámokat. Látom az ütemesem mozgó evezőket, még a dob ritmusát is dsztán hallom. A találkozás eseményeiről képzelegve, kínzó szomjúság döbbent a jelen valóságra, térít vissza a fedélzet szűkös sivárságához.

Gyerekkorom óta erre az útra készültem, egész idő alatt a kalanddal járó hősiességről ábrándoztam. A változásra utaló jóslatok foglalkoztattak, homályos jövendölések mondatainak értelmén töprengtem. Titokzatos vidékek meglepetéseire áhítozva szálltam hajóra. Az evező nyelét markolva, egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy fontos küldetés vár rám, egy távoli szigeten bizonyíthatom képességeimet. Előjelek és kinyilatkoztatások sokasága erősíti hitemet. Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy nagy dolgokat viszek majd véghez, hősies tetteket, amelyek méltóak családom ősi hírnevéhez. Elképzeléseim helyességében bízva álmodozom, töretlenül hiszem, hogy a jövő valósága alig különbözik álmaim világától, minden részlete hasonlít az elképzelt igazsághoz. Szinte azonos vele.

Lapos hullámok futnak a hajóval szembe, megtörve simulnak végig az ívelt bordázat mellett, majd örvényt keltve záródnak össze mögötte. Lassan kavarog a farvíz, fehéren villannak a tajtéksávok. Enyhe szelek fújnak, ismeretlen tájak felé visznek bennünket. A tenger korlátlan urainak képzeljük magunkat, álmaink addig tartanak, amíg parányi, alig érzékelhető változások nem következnek be. Fontos esemény előjeleként csendesedik el a víz, letűnt korok emlékeit idéző árnyék jelenik meg a mélyebb rétegekben, suhanva közeledik egy alakzat, majd egy fényesen csillanó test tajtékot fújva emelkedik a felszínre. A hatalmas állat mély levegőt vesz, majd ismét eltűnik a tengermélyi homályban. Fehér tollazatú madár szárnyait mereven kinyújtva suhan a hullámhajlatban. Hirtelen emelkedik a magasba, széles kört leírva fordul vissza, hogy behúzott szárnyakkal zuhanjon a vízbe. Csillogó toliakkal bukkan fel, diadalmasan nyeli le a csőrében vergődő halat, majd öntudatosan rázza meg hosszú farktollait. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkedik a levegőbe, alacsonyan repül, mozgását a tenger ritmusához igazítja. Később magasba szökellő delfinek csobbanása töri meg a hullámok fodrozódó vonalát. Színes fények cikáznak az ívesen hajló testeken. Mozdulataik különös szabályokat követnek, játékuk a tenger szeszélyeihez alkalmazkodva újul meg. Perdülő csillanások a víz fölött, kapcsolatot kereső tudatos értelem jelei, melyek ösztönösen jelölik ki számunkra a helyes irányt.

Fátyolként lebegő, áttetsző felhősávok követnek bennünket. Szerencsésen kerüljük el az esetleges bonyodalmakat, zavaró tényezők, kellemetlen hatások nem gátolnak az eredeti irány tartásában. Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy teljes szélcsend akadályozza a haladásunkat, a tenger olyan nyugodt, mint egy sima felületű lapos tó. Fodrok nélkül hullámzó tükörsima vízen veszteglőnk. Rövid ideig maradunk tétlenek, váratlanul zendül fel az ércdob hangja, és mi ntmusos dalokat énekelve feszülünk az evezőknek. Az erőfeszítéstől ég az arcom, izzadságtól nedves hajam a vállamra tapad. Társaim mozdulataihoz igazodva húzom a fényesre kopott lapátot. Sajnos túl fiatal vagyok és meglehetősen tapasztalatlan, hamar elfáradok, kimerít a fárasztó munka.

15