Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
jóval később teljesültek a lényeges szempont felismeréséhez nélkülözhetetlen feltételek... Fiatalságom ellenére úton vagyok végre. Apám halála után az egyik bátyám fogadott a családjába, rokonaimnak köszönhetem a szerencsémet. Szilárd testű hajó evezőjét húzom, a fémgyűrű nyikorgását hallgatva reménykedem, hogy minden mozdulattal közelebb kerülök eredeti célomhoz. Szélben duzzadó vitorla, oldalra billenő árboc, pattanásig feszülő kötelek, halkan locsogó hullámok. Úgy vélem, a siker minden eleme adott, semmi nem hiányzik a teljességhez. Széles folyó, iszaptól sárga vizén siklunk a tenger felé. Hosszan elnyúló, lapos hullámokon szikrázik a napfény. Kikötők pompás támfalai, terméskőből rakott szögletes bástyák előtt haladunk el. Öblös hasú bárkák húznak el mellettünk, az imbolyogva közeledő magas bordázató gályák sötét árnyékfoltokat vetnek a part falába ácsolt deszkamólókra. A lapos fenekű csónakok nyomvonalában halványan fodrozódik a víz. Előbb szaggatott vonalú meredek partvonal alatt, majd mocsarakkal tarkított sekély öblök közelében hajózunk. A folyó torkolatában, ahol sós vízzel keverednek az iszapos habok, különös lények vadkanokra vadásznak a sűrű nádasban. Tisztán halljuk az egymást biztató férfiak izgatott kiáltásait. Alázatos szolgák közeli források medrében hűtik a boros amforákat. Egy másik szigeten színes fátylak libbennek a szélben, fehér bőrű istennők bukkannak elő a göcsörtös fatörzsek mögül. Nevetve hívogatnak bennünket. Amuletteket szorongatva, erősebben húzzuk az evezőket. Dombhajlatban megbúvó szentély oszlopsoraira leszek figyelmes. A mérték a rend és az erények zarándokhelye sokáig fogva tartja a tekintetemet. Hófödte csúcsok fehérlenek a távolban, kegyeden, de igazságos istenek lakóhelyei rejtőznek a szirtek alatt. Kerek levelek között sárga virágok lebegnek, színes madarak kapaszkodnak a hajladozó nádszálakon, hatalmas békák várakoznak a zizegő sás gyökércsomóin. Veszélyes ragadozók örvénylő fodrokat kavarnak, amikor prédára lesve a vízbe vedk magukat. Óvatosan kerüljük meg a fogazott élű szirtfokot, majd felszabadultan, a megkönnyebbülés érzésével tekintünk a távolodó város kupoláira, és az ismereden mesterek által emelt világítótoronyra, mely leselkedő veszélyekre figyelmezteti a tengerek utasait. Alig tédenkedünk, késedelem nélkül szeretnénk átkelni a torkolat zátonyos szakaszán, hogy a nyílt vízen, eredeti célunk felé fordítsuk hajónkat. Lassan a tenger ritmusához igazodik a fedélzeti élet. Csendes vizeken hajózunk, kedvező áramlatok sodrásában haladunk. Egy idő után zavaró tényezővé válik a parttalanság, sehol nem látszanak a szárazföld körvonalai, hiányoznak a viszonyítási pontok. A fehér szegélyű hullámok között bármilyen sebesen halad a hajó, úgy érzem, változatlanul a közepén vagyok valami végtelennek. Egyre gyakrabban támad fel bennem az érzés, hogy meg se moccanunk, egyáltalán nem közelítünk eredeti célunk felé. Hatalmas kiterjedése miatt érzékelhető határtalanságnak tűnik a tenger, és ez a felfoghatatlan méret csapdába ejt. Se kezdetük, se végük az utazással járó talányoknak, sejteni lehet csupán, mi rejlik a roppant távolságok mögött. Sajnos azt se tudjuk, hogy a túlsó parthoz közeledve szerencsés események várnak-e ránk, vagy zavaros bonyodalmakba keveredünk. Szélmentes délutánokon annyira simává válik a tenger, hogy még a halvány remegés is eltűnik a felszínéről. Körülöttünk a végtelen vízfelület, fölöttünk a határtalan ég. A látóhatár peremét vizsgálom, arra várok, hogy idegen part körvonala, vagy közeledő hajó vitorlája tűnjön fel a távolban. Hasztalanul faggatom az elemeket, semmit nem hajlandóak 14
