Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
Nem rossz... Azért nem minden lomis itt, na! — szólalt meg az asszony is, hogy árnyalja a képet. — A függönyt, sötétítőt például úján vettem, saját kezemmel szegtem be... Az elegáns fakarnisra szerelt rozsdabarna sötétítő a krémszín függönnyel valóban pazar darabja volt a nappalinak, csakhogy nemigen passzolt a májvaszín körkanapéhoz. Sebaj, kicsiségre nem adunk, kajánkodott magában Vajda. A hitvesi hálószoba következett. Vajda örült, hogy ezzel vége. Na, ezt a franciaágyat a két éjjeliszekrénnyel s a tükörasztallal egyben vettem. Nagy fogás volt... A szállítása nem volt épp aprópénz, de így is megérte... Antikolt, rokokóutánzatú, díszes, festett bútorok voltak, Vajda úgy érezte magát, mintha egy gyengébbecske múzeumba került volna; arra gondolt, ebben az ágyban még aludni se esne jó, nemhogy szerelmeskedni. Hűha! — szakadt ki belőle önkéntelenül. Ez a kedvencünk! Erősen szeretjük a díszes holmikat, na! Aha... Kár, hogy viszonylag keveset használjuk... — toldotta meg az asszony. Igaz, amíg felcipeltük idáig, kidobtuk a vizet... — röhintette el magát Laci. Végre becsukták az ajtót, Vajda enyhe émelygést érzett. Mit szólsz: az évek alatt összeszedtem pár cuccot, mi?... — nézett rá önelégülten Laci, miközben visszatértek a konyhába. Jó-jó, de ehhez nagyon ott kell lenni a tövén, s ismerni kell a helyeket! — adta a lovat alája csakazértis Vajda. Kíváncsi volt, meddig lehet elmenni a kérkedésben. Az egyszer biztos! De hát már elég rég benne vagyok a dologban! S tudod-e, hogy elején nem is akartam menni? Csakugyan? Nem bizony! — kapcsolódott bele újra az asszony is, mialatt söröspoharakat hozott. - Először kimentem csak én egy öregasszonyhoz. Lacinak ekkor még megvolt a munkahelye itt a bútorgyárnál, azt mondta, ő nem megy sehova. Ha nem, annyi, mondtam, maradj itthon. Na, az a vénasszony félrebeszélt, maga alá csinált, minden baja volt, azt hittem, le nem telik a hónap, hogy hazajöhessek. De amikor ideadták az ezer eurót, az jól esett, biza. Itthon csak kétszázat kerestem. Na, hazajöttem, Laci csak nézte, amikor kiraktam a százeurósokat. Abbiza, nagy pénznek tűnt akkor! — helyeselt a férj. Aztán kérdezgetni kezdték az ismerősök — folytatta az asszony —, hogy hát milyen volt, s megyek-e még vissza. Először azt akartam mondani, hogy jó volt, de többet nem megyek, de aztán a váltótársam megbiztatott, hogy az a vénasszony meghalt, s olyan mellé utalták ki, amelyik tiszta normális, nem kell pelenkázni se. Úgyhogy rávettem magam, visszamentem. Lassan aztán bele is rázódtam a dologba, az is kialakult, hogy jobb, ha kéthavonta váltjuk egymást. S akkor végül hogy vetted rá magad, hogy te is kimenj? — kérdezte Lacitól Vajda. Megirigyeltem az asszonytól a sok pénzt! — vigyorgott Laci. Hát, az úgy volt — vette át ismét a szót az asszony —, hogy a főnöknek, aki nálunk az ügyintéző volt, a felesége egy takarítócéget vezetett. Amikor látta, hogy megbízhat bennem, 8
