Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
Milyennek éretted, átgondolt volt a^IFESZT előadás-válogatása? Úgy tudom, a program a résztvevő színházak javaslatai alapján alakul ki, de végül a fesztivált rendező csapat dönt saját szempontjai szerint. A válogatásból ítélve a cél egyfajta jövőkép felmutatása volt a szatmári közönség számára, egy kísérletező, művész színház vízióját vélem kiolvasni a szakmailag igényes programból. A sepsiszentgyörgyi A fösvény előadással nyitni mindenesetre nagyon erős indítás volt, pláne ha arra gondolunk, hogy utána kezdett el Szatmáron próbálni Bocsárdi László, aki a Tamási Áron Színházat az egyik legelismertebb színházi műhellyé formálta. Minden színházból olyan előadásokat választottak, amelyek karakteresen megjelenítették az ott folyó munkát és törekvéseket. Láthattuk például, milyen szabadon kísérleteznek a multikulturális közegben működő temesváriak, hogyan feszegeti a színházi megjelenítés határait Marosvásárhelyen Keresztes Attila, mennyire „bevállalós” a fiatal székelyudvarhelyi társulat, hogyan próbálnak klasszikus művet egy fiatal rendező (Balogh Attila) koncepciójában megszólaltatni a nagyváradiak, a világlátott kolozsvári társulat színészei pedig komoly mozgáskultúráról tettek tanúságot egy táncelőadásban. Két erdélyi táncszínház is szerepelt a programban: a már jelentős sikereket elért M-Stúdió és a tehetséges koreográfus András Lóránd Társulata. Az IFESZT-en hangsúlyos szerepet kaptak az alternatív csoportok is. Ilyen volt az Ariel Színház underground programjában megszületett Madame de Sade című előadás, a Shosin Színházi Egyesület bemutatkozása, és Sebestyén Aba a Yorick Stúdió előadásával tért vissza Szatmárra. A Váróterem Projekt kiváló előadásában a függőségekről a mester (Hadházi András) és tanítványai együtt szerepeltek. A Figura Stúdió Színház fellépése pedig azt bizonyította, hogy klasszikus szöveg kortárs átirata is lehet vonzó a nagyközönség számára. Utoljára hagytam, de nem utolsó sorban fontos esemény volt a szatmáriak számára, hogy látták a 2016-ban hetven éves születésnapját ünneplő Czintos Józsefet a Csíkszeredái Az imposztor előadás főszerepében remekelni. A szatmári társulat pedig két (erdélyi) kortárs drámából készült előadását mutatta meg (Hadházi András: Manka, Visky András: Porno'), ami ugyancsak egy saját hangját bátran kereső színház képét erősíti. Mindent összevetve jól átgondolt, gondos válogatás volt. Mennyire éretted nyitottnak, befogadónak a szatmári közönséget a fesztivál „alternatívabb ” előadásaival szemben? Nagyon érdeklődő, nyitott volt. Végre láthatták, mi zajlik más színházakban, megteremtődött a kitekintés lehetősége. Ha a közönség látja, mi történik máshol, utána azt mondhatja: de jó, hogy nekünk más a színházunk. De az is megtörténhet, hogy megszületik az igény: bárcsak a mi színházunkban is születnének ilyen előadások. Mindkét eset hasznára válik! Kicsit aggódtam, hogy viszonylag későn sikerült meghirdetni a fesztivált és nem lesz közönség. Lett! Úgy látom, Szatmáron még mindig egy központi hely a színház. Odafigyelnek és eljönnek, ha a színházban történik valami. Egy ilyen fesztivál alatt vannak szokadan időpontokban is előadások, de úgy láttam, ez sem volt akadály, ahogy az „alternativitás” sem. Sok színházszerető szatmárit láttam kíváncsian beülni késő esti stúdióelőadásokra és persze sok fiatalt is. Nem baj, ha különböző előadások más-más közönségrétegekhez szólnak. Éppen a sokszínűség, a stílusok gazdagsága jellemző a mai színházművészetre, minden előadásnak meg kell találni a közönségét. 71
