Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
E második szerkezeti egységben — mely egyben a második mondat — már világosan érzékelhető az elemelkedés a hétköznapi világtól és valóságtól. A „törött test” (vélhetően a „törődött” szóból elvonással keletkezett, ugyanakkor önmagában is jelentéssel bíró jelző kétségtelenül egyedi hangulatot áraszt, s természetesen asszociálja a megtörettetést is) és a „nehéz lélek” szintagmák összevonása a világgal állandóan ellentmondásos párbeszédben lévő én koordinátáit határozza meg. A második sor ellipszise (így volna „egész” a mondat: „mint olyan embernek, aki sötétben...”) az Arany János-i balladák szaggatottságát, jelentéses dramaturgiai hiányait hozza emlékezetünkbe. A száműzött, a bujdosó archetípusa azonban néhány kép erejéig villan csak föl, az egység harmadiknegyedik sora már mintha egyértelműen Krisztusra utalna: „végzetes földön csillagok szavára/sors elől szökve, mégis szembe sorssal”. A költő azonban még nem engedi az egyértelmű szituáció—figura-azonosítást, s a zárlatban ismét visszahozza a csavargó képét; vélhetnénk: mindannyian üldözöttek vagyunk — vagy legalábbis lehetünk. A harmadik rész — a megelőzőeknél jóval rövidebb mondatokkal — újra konkretizálja a valóságos helyzetet, a képek anyaga azonban erős feszültséget, szorongást jelez. A mozdonyok „zörögnek”, „roppant denevérszárny” adja a legyintést — a hangulat sejtelmes és félelmetes egyszerre: >yA% ablakon túl mozdonyok görögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérs^árny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. ” Az előző rész általános alanyával szemben itt már valóban a lírai én lesz a vershős, ő áll a szenvedéstörténet első lépcsőjénél. A szinte túlméretezett hasonlat („a sűrű füst, mint roppant denevérszárny”), a borzalom „tompaság”-a, a félelem határozott verbalizálása megintcsak a profán és az emelkedett sík egyszerre való megidézését jelzi. Az aranymetszési pont táján bandukolva a szövegben kimondhatjuk immár, hogy minden részegység ugyanazt a jelentésépítési struktúrát alkalmazza, mely alól nem lesz kivétel az utolsó egység sem: konkrét felütés a kezdet, melyet elvont következtetés követ. Itt azonban, a vers végén — az eddigiektől eltérően — a szóismédések okozta zaklatottság sem hagyja nyugodni a befogadót. „Körülnézem: szerettem volna néhány syót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. ” A meghittségre, szeretette, részvétre való vágyakozás tehát csak vágyakozás marad, s a krisztusi figurává magasodó vershős végképp egyedülvalóként várakozik. Nincs menekvés. 67
