Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
esetleges.”1 Ekként lesz a Nagycsütörtök is egy hétköznapi „véletlen”, merőben esetleges történés—valamely vonatra való várakozás Székelykocsárdon—jelentéktelen és jelentéstelen eseményéből egy szakrális mítosz megismédésévé, szimbolikus újrajátszásává. Rövid gondolatsorunk mindössze ennek a szövegműködésmódnak a megvilágítására szeretne koncentrálni. S mindössze annyi volna a célunk, hogy e kis köszöntő írással jelezhessük: Láng Gusztáv hasonlóképpen fogalmaz saját írásaiban, kritikáiban, Dsidamonográfiájában, mint ahogyan Dsida Jenő ebben a versében. Mindig elképesztő konkrétsággal marad meg a szöveg közelében, ugyanakkor állandóan érezzük, hogy mondataiban egyre többről és többről, végül pedig már sokkal-sokkal többről van szó, mint ilyen-olyan grammatikai és poétikai viszonyok boncolgatásáról. Amiképpen ő fogalmaz, jóval pontosabban és találóbban: „Volt kor, hogy a költő azért jajdult, mert »a mindenséget vágyta versbe venni«, de sohasem jutott túl önmagán. A mai költőt mintha az ellenkező sors sújtaná; versbe vette a mindenséget a lóherevirágtól a galaktikáig — de a végtelennel ölelkező érzések mögött ott a szorongás: vajon eljut-e önmagához? A költő tárgya mindig az »én«, kollektivitásának záloga, hogy mindnyájunkban ez az én-tudat a legközösebb vonás; minél mérhetetlenebb az ember világa, annál sóvárabb a vágy és annál nehezebb a feladat: kimérni benne a magunk pontos helyét, hogy vállalhassuk személyes sorsunk személytelenül pontos bizonyosságait.” Mert végül is erről beszél a költő: „a személyes sors személytelenül pontos bizonyosságai”-ról. S valószínűleg minden nyelvbe zárt műalkotás erről kell hogy szóljon. * A vers felütésének tőmondata határozott, az első négy sor — az utolsó szót kivéve — szintén a profán szituáció kulisszáit jelenetezi: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleitek és a jullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. ” Vajon hat óra késés Európának ezen a részén megszokottnak mondható? Vagy ez az időjelzés már elmozdulást mutat a mindennapiságtól az időtlenség felé? Amiképpen a „fullasztó” szóból létrehozott hapax legomenon, a „fullatag” stilisztikai eltérése a megszokottól is a jakobsoni „poétikai feszültség” létrejöttét indukálja bennünk? Ahogyan az „üldögélés” szó mozzanatossága, szinte-játékossága is azt mutatja, hogy a lírai én türelmes, és derűvel szemléli — immár utólag - a negyednapnyi várakozást? „Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzp ellenségeit. ” 66
