Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
temetők fekszenek. A vizek rejtélye a medrük”. A folyam „definiálásához” használhatjuk a láthatót és a láthatadant. A víz, ami látható, szemlélhető, a valóság. S alatta/körülötte a meder, a láthatatlan a maga rejtett titkaival: mi teszi folyammá a folyamot? A látható, folyton változó víz, a maga valóságában vagy a lassan változó, a vízhez képest egyenesen változatlan meder: a látható valóság vagy a láthatatlan lét, a lényeg? S mi alakít mit? A meder elvileg irányítja a folyót, a láthatatlan meghatározza a láthatót, de, tudjuk, a folyam is alakítja medrét: vagyis a látható „valóság” befolyásolhatja a láthatatlant: a valóság a létet. Lét és valóság: tulajdonképpen kulcsszavai lehetnek Dobai Péter első, 1976-ban megjelent Játék a szobákkal című novelláskötetének, amelynek recepciójában hangsúlyos szempontként jelenik meg a fénykép, a fotográfia11. A kötet nyitó- és kulcsnovellája a Görcs és evidencia. Különös atmoszférájú írás, szereplői mozognak, cselekszenek, cselekvéseik helyenként abszolút motiválatlanok: vannak a novella világában, mozognak, beszélnek, s véget ér a történet egy fotográfiává merevült képpel: egy férfi áll az ablak előtt mozdulatlanul, órák óta, s néz kifelé. Ezt látjuk, ez a valóság. Hogy mi a mögötte megbúvó lényeg, a tényleges tartalom, arra csak következtetni tudunk, a valóság mint látvány nem segít. A történet szerint a főhős, aki egyben a nézőpontot is jelenti az olvasó számára „Szombathelyre, Szentgotthárdra vagy Zalaegerszegre” akart utazni — vagyis utazása nyilvánvalóan ok nélkül való és céltalan — így villamosra szállna, hogy a pályaudvarra menjen. Eközben ismerkedik meg egy nővel, aki elhívja magához, s beavatja az életébe, fiával, férjével, az életével való konfliktusaiba, megcsókolja, később szeretkezik vele. Bemutatja különös, 10 esztendős kisfiának, a környék rémének, s beavatja aznapjába is: férjével és fiával reggel kirándulni indultak, amikor, egyszer csak a férj letette a bőröndöket, az ablakhoz lépett, s azóta ott áll bámulva kifelé, mozdulatlanul, képpé merevedve, mondván: „.. .eltelik itt is az idő”. A novella szereplői (s nem hősei) valójában csak látszanak, vannak a világukba, s tehetedenül hagyják, hogy a világ megtörténjék velük, sem érte, sem ellene nem tesznek semmit. Cselekvéseik csak az aktuálisnak, a mostnak szólnak, nincsenek távlataik, nincs múltjuk és jövőjük. „.. .eltelik itt is az idő” — idéztük az ablak előtt mozdulatlanul álló férj szavait: erről szól a novella. Arról, hogy mindenfajta tudatos célok, tervek, cselekvések nélkül is lehet élni, illetve, lenni — s a novella ki nem mondott konklúziója: jóllehet, az így megélt élet semmivel sem tartalmadanabb, mint az, amely cselekvőnek, tevékenynek hiszi magát — hiszen mindenfajta cselekvés cél nélküli és értelmeden. Dobai e szövege — miként a kötet többi írása is — valóban szervesen illeszkedik nemzedékének „közérzetepikájába”. A kötet írásai jórészt az élhető élet lehetedenségéről szólnak. Nem keresnek okokat, nem elemeznek, nem próbálnak a szereplők lelkének mélyébe hatolni: lélekállapotokat rögzítenek. Állapotokat, amelyek végletesnek tűnnek, s sejtetik a cselekvésképtelenség, a céltalanság tudat külső valóságát. Dobai mozgatja a figuráit a közegükben, de ez a mozgás nem csap át sehol cselekvésbe. A kötet egyik kiemelkedő írása az Imago című novella. Története szerint egy fiatalember elindul a 9. kerületben (a novellák többnyire konstans helyszínén), hogy a Vásárcsarnokban hentesként dolgozó élettársának elmesélje: meghalt az édesanyja. A sor hosszú, a kommunikáció leheteden, a fiatalember indul tovább. Útja során megismerkedik 52
