Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Gregory Corso 25 éves vagyok című versét idé2tük fentebb mint gondolatmenetünk alátámasztóját. Az amerikai beat emblematikus figurája szinte ugyanúgy definiálja a múlthoz, hagyományhoz való viszonyát, mint az avantgárd több irányzata, a versbéli én indulatában, a szöveg nyilvánvaló provokatív gesztusaiban akár az ifjú Dobai Péterre is ráismerhetünk.

„Mi túl romantikusak voltunk az avantgárdhoz” — mondta egy beszélgetés során Zalán Tibor, a Dobai nemzedékét követő „második hullám” meghatározó alakja. S valóban, ennek a romanticizmusnak a jelei ott vannak a Kilovaglás egy ó's^i erődből című kötetben is (ahogy Corso idézett versében is). Az imént citált Kód és kulcs éppen a „különbségrombolt totalitás” visszaépítéséről beszél, vagyis az avantgárd rombolása helyett az egész kereséséről és lehetőség szerinti megéléséről.

„Az évszakok a fészket összehordták,

de én édent akartam, nem ezt a tisztaságot,

amint mint cellát naponta üresre járok,

nem ezt a tenyérgyáva fészket,

ahol már minden harcot, minden békét értek,

hanem édent, igent, szólítást,

nem tervet az alkalmazkodáshoz (...)

A filozófiát akartam hazának.

A szabadság fogalmát szabadságnak.

A rend fogalmát személyes rendtartásnak.

De a filozófia halott.”

A kötet Éden című, szintén emblematikus versét idézzük. Az szöveg alapélménye, hogy valami végérvényesen eltűnt a világból, s ez a valami aligha hozható már vissza: egy eltűnt világ iránti nosztalgia és az abból fakadó indulat szervezi a verset. Mi az, ami van? Tiszta realitás, „tisztaság” és megismerhető, átlátható rend, a racionalitás rendje. Ezzel szemben az el nem ért éden: „lángoló fák”, szabadság, s a racionális rend helyett „személyes rendtartás”; mintha csak a romantikus költészet alapmotívumaiból válogatnánk. Ez a kettősség, a van és a nincs kettőssége a kötet egészét meghatározza, s kétségtelen avantgárd gesztusai mellett folytonosan ott az egész iránti vágy, a racionális tudat s az irracionális képzelet és emlékezés ellentéte, amely valójában nem élesedik erős ellentétté. A versek beszélője tudja, valami véget ért és visszahozhatadan, de fenntartja magának a jogot, hogy e „tudás” dacára vissza-visszanézzen és megidézze az emlékké lett múltakat. S többek közt ez lehet az indoka annak, hogy a kötet valóban nemzedéki kultuszkönyvvé lett: a 70-es évek induló írónemzedékének közös élménye a lezáratlan, még látható múlt mint nosztalgia tárgya, s a jelen nincsekkel terhelt valósága, „ki lakja ezt a mély lomblakást?/ki tölti ki testével ezt a fészket?/ki adja oda haja fodrát ennek a szélnek?/ki fogja ezt a sok romot múltjába visszaásni?/ki fogja ezt az állva elaludt nőt álmából kivágni?”- kérdezik a kötet címadó versének kezdősorai újra tematizálva a „volt — elmúlt — nincs” hármasságát. S az újabb, a kérdésekből kirajzolódó — akár nemzedéki — tragédia: csak kérdések vannak, válaszok nincsenek: „és a világ egy szó —: „.. .elhagytál.. ,”/és te csak rohansz hanyatt

48