Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
rohansz ülve rohansz/alvó álmodban is rohansz sírhant-mellel rohansz” — zárul a vers. A 19. század romantikus alkotója még hitte, hihette, vannak a látható fölötti világok, ahová el lehet jutni, s ahol meg lehet találni azt, ami a „vanban” már nincs jelen; a 20. század alkotójának már ez a hit sem adatik meg, csak a „nincs”, az „elmúlt” biztos és kiábrándító tudása. Ily módon a kötet verseinek és a versek mögött álló beszélőnek a lázadása az emlék és az emlékezés maga. Lázadás, hiszen felsejlik a múlt, s rá, mint alapra épül a jelen a maga kilátástalanságával, lezártságával. Vagyis akár az avantgárd, akár a beat lázadó gesztusai átalakulnak: van, hogy a puszta megidézés is provokatív. Dobai Péter első kötetének nyelvhasználata is erősíteni látszik a fentebb elmondottakat. Dobai verseiben nincsenek romboló, destruktív nyelvi gesztusok: sőt — ahogy a kötet kritikusai kiválóan érzékelték — új lírai nyelv teremtődik, amely idézi az expresszionista versbeszédet, versnyelvet. A szokatlan szóteremtések (mosolycsészék, kanárizápor, madárvágások stb.) például, amelyek kétségkívül összekapcsolódnak a filmes látásmóddal: Dobai keresi azokat a szavakat, amelyek képként is megjelenítenek, vagyis fogalmi jelentésükön túl látványt is képesek megidézni. A határozott alkotói kiállás, a provokatív vers és versnyelv s az általa jelzett nemzedéki tudat, tartalom együtt teszi kultuszkönyvvé a Kilovaglás egy őszi erődből című kötetet. S túl ezen, ez, az első kötet máig ott kísért Dobai Péter újabb munkáiban egy-egy továbbírt vers, továbbgondolt motívum; vagy egyszerűen a kötet alapképlete - problémája, az idő és az emlékezés témái kapcsán. A 70-es évek új magyar prózája kapcsán a korabeli, kortárs kritika nem egyszer zavarba jött: az idősebb kritíkusgeneráció a „magyar próza hullámvölgyét” vizionálta5. Szabolcsi Miklós fogalmaz ilyen erősen egy szövegében, s egyben ismerteti is, hogy mit várna a magyar prózától a 70-es években. Nyilván az „ábrázolást”, „a mai életet bátran, bonyolultan, konfliktusaiban és felelősséggel ábrázoló irodalmat”6. S elvárása mellett prognosztizál is: úgy véli, jóllehet a szociografikus irodalom ideje érkezett el a 70-es évekre. Béládi Miklós ugyanúgy hiányérzetéről számol be egyhelyütt („a hatvanas évek biztató lendületének nemigen látjuk továbbvitelét” — írja), „átmeneti apályt” érzékel: nyilván ő is az „ábrázolást” kérve számon a kortárs prózán. Egy, a Magyar Rádióban 1977-ben elhangzott, a társadalmi valóság és az irodalom viszonyát tematizáló beszélgetésben Kis Pintér Imre már ekként összegzi az újabb prózaíró nemzedékről alkotott gondolatait: „Tulajdonképpen ennek az újabb nemzedéknek van egy sajátos, kicsit kívülálló magatartása ezekhez a témákhoz, kérdésekhez. (...) A magyar irodalom régebbi, hagyományos vonulata túlságosan nagy érzelmi reakcióval reagált a társadalom bizonyos kérdéseire. Most, azt hiszem sokkal nagyobb intellektuális készültséggel”. A ma horizontjából visszatekintve világosan látható, hogy a 70-es években indult, új prózaíró nemzedékkel prózapoétikai szemléletváltás történt a magyar irodalomban, illetve, hogy ezzel egyidejűleg újrafogalmazódott az irodalom társadalmi pozíciója, helyzete. Az irodalom hagyományos „társadalmi szerepvállalása” csökkent illetve átalakult, s ehelyett más irányba indult a fiatal magyar próza. Feltűnő a történelem hangsúlyos megjelenése a nemzedék irodalmában (a 60-as évek vége a magyar történelmi regény „válságáról” is szólt), illetve azok a dilemmák, amelyek új kérdéseket (pl. a „hogyan élni?” gyakran feltűnő kérdését) fogalmaznak, fogalmaztatnak meg a regényekben. 49
