Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

ellentmondása (főleg „magyar” vonatkozásban), hogy a történeti és a költői-teoretikus elem viszonya tisztázatlan marad filozófiai és műfajpoétikai szempontból.

Az eposzi történetmondásnak mint valóságmegismerés és világépítés szubjektumobjektum viszonyának a kérdése már önmagában is meglehetősen problematikus. Ne feledjük, olykor a 19. századi magyar eposz (például a Zalán futása) esetében az elbeszélt múlt ideje és a történetmondás ideje között ezer esztendő a távolság. Vörösmarty Mihály elhíresült sorait pedig („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homálybanP/Századok ütnek el, s te alattok mélyen enyésző/Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a/Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.”) olvashatjuk úgy mint az elfeledett nemzeti mitológia rekonstruálásának heurisztikus örömüzenetét, de úgy is, mint a hagyományok visszanyerhetetlenségének katartikus tapasztalatát. S a költői képben (illetve képzeletben) mindkettő benne van. Benne van továbbá az idő visszaforgathatóságának különös képzete is — ami viszont magának az epikus végletnek a (minden egyebet kizáró) determinizmusát kérdőjelezheti meg. Az epikusság (amelynek lényege az önváltoztatás esélyének időbeli volta, azaz a jellemformálás folyamatszerűsége) nehezen egyeztethető össze a véggetsgerú'ség „ősokra” épülő kizárólagosságával, megváltoztathatatlan szubsztanciájával.

Rohonyi Zoltán kitűnő elemzése azonban csak jelzi az aranyi epika tragikumfogalmának rendkívüli (ontológiai-történeti és axiológiai-poétikai) komplexitását. Dávidházi Péter Hányt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége (1992) című mérvadó monográfiájában újólag vizsgálat tárgyává tette a teoretikus Arany hagyatékát. Hangsúlyozza: Arany esztétaként nagyon is tisztában volt azzal, hogy egy új honfoglalási vagy őstörténeti eposz „megkomponálását” (mert a költő ragaszkodott a „fennmaradt elemek beépítéséhez, eszmei és formai hasznosításához”) gátolja a viszonylag zárt műfaji szerkezet. Segítheti azonban a töredékesen ismert epikus hagyomány fikciós átszabása-megtoldása (természetesen egy történeti realizmust előtérbe állító poétika jegyében), valamint az, hogy az 1840-es évekre átalakult nemzetfogalom immár szinte megköveteli a „népélet” eposzba emelését. Vagyis nemcsak a műfaji rendszerek klasszikus zártságának romantikus felbomlása, hanem a gyökeresen új antropológiai és ideológiai értékszemlélet is kedvez az őstörténet-rekonstrukció kanonizáló szerepének.

Dávidházi egyébként Aranyt — meglepő eposzkultusza ellenére is — már-már „a magyar strukturalizmus” atyjának látja. (Arany saját korát megelőző, a 20. századi teóriákat megelőlegező irodalmi nézeteiről hasonlóképpen nyilatkozik Szörényi László Arany és Ariosto című tanulmányában, amelyben éppen a költő „szerves klasszicizmusából” — például Vergilius iránti rajongásából — vezeti le irodalomfelfogásának nyitottságát.) Arany ugyanis kompozíció, műegész és sgerkeget fogalmait elvi síkra emelve építkezik és mérlegel. Az eposzi konstrukció ösztönös preferálása nála összefügg protestáns mentalitásával. Ebből ered tragikumfelfogásának meghatározó volta: eposzkritikai normái az eleve elrendelés kálvini tételével, világnézeti megfontolásai pedig a kiengesztelődés teológiájával tartanak inkább rokonságot, mintsem a Kölcsey által oly nagyrabecsült kanti, vagy az Erdélyi János képviselte hegek hagyománnyal. Históriai értékítéletét azonban nagyfokú (morális) racionaktás jellemzi: a tényekkel lelkiismeretesen számot vető, reakzmusra hajló kedély.

Arany a maga tragikumfelfogását tehát Világos ébresztő árnyékában fogalmazta meg. Gyulai Pákái egyidejűleg kezdte elemezni Katona József Bánk bánját, amelyet (Homérosz,

27