Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Shakespeare és Goethe műveit mértékül véve) „általános nemzeti” remekműnek tartott, nem tapasztalva benne sem „úri”, sem „népi” szélsőségeket. Érdekes, hogy Gyulai morálközpontú értelmezésével szemben a különben igencsak erkölcs-centrikus Arany ezúttal végig lélektani szempontok mentén halad. Másrészt — éppen az „erkölcsi rend” fogalmával szemben — bevezeti a „világrend” és az „egyetemes egyensúly” fogalmát, mint olyanokat, amelyek a valóság ontológiai szerkezetének primátusát tükrözik, minden egyéb kulturális-világnézeti velejáróval szemben. (Ezáltal pedig eleve túllép a Gyulai-iskola nemzetjellemtani eszményítő jellegén, s egy jellegzetesen antropológiai-pszichológiai, társadalomontológiai irányba mozdul el.) így is elmondható azonban, hogy Arany esztétikájának fő problémája, a „reál” és az „ideál” összeegyeztethetősége (mai kifejezéssel: tény és érték megbékítése egyfajta /rúTisyesztétikai megismerésben) megoldatlan marad. A társadalmi tények tudatának béklyózó és az egyéni elhivatottság érzetének szabadító motivációi harcolnak Bánkban, Budában s végül, immár megkettőződve (lovag és király alakjában) a Toldi szerelmesen. S ha a Zalán futásáról nem egészen alaptalanul mondhatta Erdélyi János, hogy az nagyszabású művészi kudarcnak tekinthető, úgy Arany epikájának eszmei-esztétikai „vezérfonala” is mintha „jól ápolt” félreértésen nyugodna. Milbacher Róbert gyöngéden kritikus monográfiája (2011) már az 1846-os Aranyban felfedezi, sőt „tetten éri” a végzet-képletes a nemzetkarakterológiai tragikum problematikusságának a „történetmondó” Arany alkatából eredő forrásait. A „történetmondó”, távolságtartóan epikus Arany szinte ellenképe a történetet szenvedélyesen megélő (és tevőleg alakítani vágyó) lírikus Petőfinek. Már Horváth János észrevette, hogy Arany epikus és drámai alkat, talán még inkább ez utóbbi, a tragédiaírástól azonban rendre visszatartja kompromisszumra hajlamos, a meghittséget kereső, visszafojtásra berendezkedett természete. Ezért állhat elő az a furcsa helyzet, hogy Arany epikáját versben írja (voltak, különösen pályakezdésekor, prózai kísérletei is), hajlamos idillel indítani, azonban elbeszéléseit mégis inkább a tragikum légköre járja át. Helyzete a világirodalomban nem egyedülálló (gondoljunk Goethe Hermann és Dorottyájára, Puskin Anyeginjére vagy Mickiewicz Van Tadeusz-ára), s ma csak sejthetjük, milyen prózát írt volna a különben ifjú korában még Dickens fordítására készülő Arany. Azt is jól látja Horváth, hogy a Byron elbeszélő költeményeiért lelkesedő vidéki költőt „helyzete” megóvta a divatmajmolástól, sőt a világirodalom nagyjainak barátjává tette, kezdve Homérosszal, Shakespearen át egészen Victor Hugóig. Mindegyiknél az élettörténések sodró teljessége nyűgözte le Aranyt, aki ilyen értelemben talán mégis a Tolsztoj világábrázolási igényéhez állt legközelebb. Horváth János a Toldi kapcsán nevezi először Aranyt „a nemzet klasszikusának”, s kiemeli rögtön: „a közirodalmi fejlődésben jelentősége ugyanaz, mint a népiességnek általában”, azaz „az irodalom életszerűsítése, felszabadítása idegen ízlési formák és stílusok hatása alól”, még pontosabban „az autonóm magyar irodalmiság és ízlés megalapozása”. Ilyen értelemben egyáltalán nem véletlen, hogy Horváth A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése (1931) című munkájában Arany főhelyen áll, s őt az irodalomtörténész emberként és alkotóként is mindenkinél (Petőfinél is) többre tartja. Az sem meglepő, hogy Arany értékelésében Horváth szívesen folyamodik mestersége apró trükkjeihez, például 28
