Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

véleménye a jelenről. Az elveszett alkotmány s lényegében a Toldi is a jelenről szóltak, igaz, a másodikban már előre tör a történelmi érdeklődés aranyi vonása. Maga Arany mindig több, mint a nemzet költői historikusa, bár kétségtelen, nevezhetnénk túlzás nélkül a

19. század magyar Vergiliusának. Ennek ellenére, például éppen az 1850-es években, vet számot — radikális poétikai kísérletként — a rendelkezésre álló lírai szerepekkel. Barta János, Milbacher Róbert, Németh G. Béla és Szörényi László versértelmezései szerint olyan költeményeit, mint a I xtesgem a lantot, az Ősszel, a Visszatekintés, A lejtőn igazából a

20. században kezdték érdem és érték szerint megbecsülni. Aranyt lírájában is az anyagi és szellemi világ érintkezésének, „egymásba fordíthatóságának” (Szegedy-Maszák Mihály) lehetőségei izgatták, s így kiemelten a bűn elkerülhetedensége (már-már predesztinációs jellege) és a bűnhődés egyéni és közösségi tragikuma. Balladáinak hősei pedig az antik fátum idegtépő és jellemroncsoló szelében állnak, kitéve az értheteden és megmagyarázhatadan sors végzéseinek. (E téren különösen érdekes Aranynak a hazafiságról, mint ontológiai és axiológiai jelenségről vallott, már-már hátborzongató véleménye. A történelem hősöket teremt, úgymond cselekvő alanyokat, ám ezek nemes szándékai tulajdon életüket sem irányítják, hiszen még a legegyszerűbb esemény okai is a „történelem szereplőinek” látókörén kívül esnek.)

Ez a tragikum-szemlélet uralja a Toldi-trilógiát is, főképpen pedig a főműnek szánt Buda halálát. A természet és a történelem dtkait fürkésző ember könnyen félreolvashatja a feléje áramló jelzéseket:

Mert Hadúr-Isten balgatag embernek Buda elvesztőről adta bizpny-jelnek,

Hogy Etelét intse, a népet is ója:

De nem érti a föld gyenge halandója.

A fenti (isteni) és a lenti (emberi) világot elválasztó episztemológiai törésvonal lehetetlenné teszi az égi jószándék földi megvalósulását. Ugyanilyen szakadás érzékelhető elbeszélt és elbeszélő pozíciói között — a hagyomány szerves folytonosságát megszakítja az a tény, hogy az idő vén fájáról leszakadt levélen megtalálható történemek csak egy lehetséges értelmezését közvetítheti akár a táltos, akár a regős. A tragikum igazi forrása a Buda halálában a félreismerés. Ennek a természete kettős: vonatkozik a történelemre, de vonatkozik a hagyományra is, pontosabban a történést és a történés magyarázatára felhasznált értelmezéshagyományt egyaránt tévesen használja a szellemi világépítésben Torda táltos (aki így megtéveszti Budát is), de ugyancsak megtévesztve használhatja a regős is, akarata ellenére félrevezetve ily módon megigazulásra vágyó hallgatóságát.

Arany Széptantjegyzeteiben az eposzi végzetszerűségről beszél, és Rohonyi Zoltán egy 1978-as tanulmányában méltán írhatta: a költő által létrehozott „értekezőikultúra-modeü” (azaz elméleti fogalomrendszerének üzenete) lényegében morálközpontú, aminthogy költészete is az. Arany örök vágya „az ideális nemzeti családélet festése” (s itt a család históriai és nem szociológiai kategória), ezáltal ez a kultúra-modell egyszerre kötődik a felvilágosodás intellektualitáson átszűrt harmónia-igényéhez és a romantika a szenvedélyt szelíd eszményítéssel csillapító (Petőfinél is meglevő) természetkultuszához. Az eposzi végzetszerűség tehát afféle „etnokulturális” magyarázóelv is szeretne lenni—a „magyar mivolt” történeti titkainak azonban sokkal inkább körvonalazója, mint feltárója. A fogalom belső

26