Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
nak róla. Saját névvel, saját arculattal sokkal könnyebben boldogulnánk a kapcsolatépítés terén. De a legfontosabb lépés mégiscsak az önálló gazdálkodás kialakítása. Az az elgondolás, miszerint a színház gazdálkodása elválasztható a művészeti munkától, annak céljaitól, prioritásaitól és általános minőségétől, egy hatalmas butaság. Sajnos ezt sokszor szajkózták, talán elégszer is ahhoz, hogy sokan el is higgyék, pedig óriási tévedés. A színház a gazdasági tényezőknek leginkább kitett művészet és intézmény. Egy jó rendező meghívása egy kisebb vagyonba kerül, amit ki kell gazdálkodni, elő kell teremteni, vagy máshol lespórolni. Egy igényesebb díszlet szintén egy vagyonba kerül egy kisebb volumenű produkcióéhoz mérten. Ha ezt valaki nem érti meg, nem látja át, annak nincs mit keresnie egy színház kötelékében. Én gazdasági vonalon e tekintetben egyetlen partnerre számíthatok, az pedig Stier Péter igazgató kollégám és barátom. O azon kevesek egyike, aki gazdasági szakemberként is képes a művészeti szempontok szolgálatába állítani a tudását, és aki annak idején vezérigazgatóként is képes volt a munkánk epicentrumát jelentő színpad iránti maximális alázattal viseltetni, anélkül, hogy rossz szóval élve „elszálljon”, vagy szem elől tévessze a célt. Egy színházban az a legveszélyesebb ugyanis, amikor az egyes egységek önjáróvá és egymással párhuzamossá válnak, és amikor felborul közöttük a hierarchia. Ha a könyvelőség a könyvelőségért, a műhely a műhelyért, a vezérigazgató a vezérigazgatásért kezd el dolgozni, elfelejtve, mi az intézmény valódi profilja és célja. Márpedig egy színház lényege és célja a színpadi munka, az előadás. Ezt kell szolgálnia mindennek és mindenkinek, a portástól a vezérigazgatóig. A jelenlegi struktúra azért is kockázatos, mert túl sok az egymással mellérendelő viszonyban, tehát párhuzamosan működő kisebb-nagyobb alegység, ami dehierarchizálja az intézményt, és egyedül a vezérigazgató, mint közös főnök kérheti számon a színpadi alkotást segítő munka valamennyi részterületét, méghozzá mindkét tagozaton (a miénkbe a bábszínházát is beleértve). A struktúra önmagában elhibázott tehát, súlyos kockázatokat rejt magában, amelyek ebben a felállásban még azokban a korszakokban is fennmaradnak, a szervezeti felépítésbe kódoltan, amikor történetesen épp kiváló vezérigazgatók vezetik a színházat. Mátyás király jó király volt, de ez még nem menti a feudalizmust, mint államformát, a demokráciával szemben. A színház problémáit is hiába söpörték újra és újra szőnyeg alá egy-egy személyi átalakítással, mert a probléma itt mélyebben, a rendszerbe kódolva áll fenn. A sajtóban is gyakran elhangzó állítás, hogy a magyar társulatnak teljes szabadsága van, pusztán „csak” a gazdálkodásunk közös. Ez körülbelül akkora blődség, mint ha azt mondanám, holnaptól legyünk lakótársak, te teljesen szabad vagy, oda mész, ahova szereméi, azt csinálsz, amit akarsz, én viszont magamnál tartom a lakás kulcsait és este tízkor bezártam az ajtót. Ez egy olyan közös kassza, amihez a felek egyrészt nem egyenlően járulnak hozzá, másrészt nem önállóan döntenek arról, mire is költenék a bevételeiket, hiszen erről egy közös könyvelőség és egy közös vezérigazgató rendelkezik, ahogy az adminisztrációt is közös igazgató koordinálja. Ha a munkánkat egy önálló intézmény keretei között végezhetnénk, sokkal hatékonyabb volna. Egy önálló magyar színház saját művészeti, gazdasági-adminisztratív és pénzügyi vezetéssel sokkal inkább a célra tudna koncentrálni. A cél pedig nem lehet más, mint a színpadi munka elősegítése, az alkotás feltételeinek megteremtése. Ez a struktúra a mi elsődleges falunk, vagy plafonunk, ha tetszik, amit mindenképpen át kellene törnünk. A többi csak ezután következik. 90
