Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
Én úgy látom, hogy a rendszerváltás óta Szatmáron soha nem az volt a tét, hogy a színház tartsa-e fenn a népszínházi, szórakoztató vonalat, mert ez nem opcionális jelenleg. Sajnos sokkal inkább az a kérdés merül fel időről időre, hogy érdemes-e emellett fenntartani az úgynevezett művészszínházi vonalat is, és nyitni a kortárs nemzetközi törekvések felé... Említetted a politikához való viszony problematikáját is. Hogyan merült ezfel a rendszerváltozás utáni években? Már maguk az alkotók is feltették ezt a kérdést, Parászka is gondolkodott ezen. Értelemszerűen felmerült a kérdés, hogy a pártállam bukása után hogyan tovább? Az világos volt, hogy a cenzúra abban a formában, ahogy addig létezett, a vizionálások és engedélyeztetések bonyolult, de sokszor előre kiszámítható rendszerével, eltűnik. Az viszont nem volt világos, hogy mi jön helyette, és mennyiben szólhat bele a politikum a színház dolgaiba. A legnagyobb botrány, ami a nyilvános térbe is kikerült, A Senákhoz kapcsolódott, amikor is az úgynevezett „csúnya beszéd” kapcsán merült fel, hogy a fenntartó politikum esetleg ellenőrző funkciót vállalna a színház műsorpolitikája fölött is, bár odáig nem jutott a felvetés, hogy ennek gyakorlati módszertanát is felvázolják. Megjegyzendő, hogy a kialakult botrányt a sajtó is generálta. A szakma mindenestre hevesen reagált a képtelen felvetésre, jóformán erről szólt a kisvárdai fesztivál. Kritikusok, esztéták, színháztörténészek egész hada reagált és üzent a szatmári politikumnak, pontosan emlékszem, mert jelen voltam ezeken a szakmai beszélgetéseken (kulturális újságíróként, a Művelődés folyóirat tudósítójaként). Később is előfordult, hogy a politikum megnyilvánult a színházat érintő ügyekben, de azért ez leginkább retorikai szinten maradt, és főként olyan témák esetében merült fel, amelyekből valamilyen népszerűségnövekedést, szavazatmaximalizálást lehetett remélni, mint például a pár évvel ezelőtti, nagy port kavart felmondások kapcsán. Nagy önmérsékletre volna szüksége egy politikusnak ahhoz, hogy ne használjon ki egy ilyen kiváló helyzetet arra, hogy jófej legyen a választók szemében, aggódó atya, ki félti gyermekeit. Az ilyen imázsépítésen túlmenően azért nem volt gyakori a közveden és durva beavatkozás, és ezt végülis a helyi politikum dicséretére mondom, mert tetdeg szinte soha nem avatkoztak be végül, és lényegében nem befolyásolták a szakmai munkát. Ugyanez sajnos a frissen leváltott, korábbi városvezetésről már nem volt elmondható... A román tagozat, azt hiszem, sokkal kitettebb volt mindig, de különösen az elmúlt években, a politika játékainak, aminek a látható, szomorú eredménye statisztikailag is mérhető... A mi esetünkben a politika beavatkozási kísérletei sokkal inkább a felvetések szintjén maradtak, a rendszerváltás előttiekhez hasonló implikálódásáról nem beszélhetünk magyar vonatkozásban. A román politikum pedig azért hagyott békén, mert kisebbségi státusunkból adódóan kényes téma vagyunk, ráadásul a magyar társulatot szerencsére nem tekintették a felségvizeikhez tartozónak. Ehhez képest konkrét példákat tudok, amikor a román tagozatnak magyarázkodnia kellett egy-egy előadása miatt, még olyan is előfordult, hogy szövegkönyvet kérettek be ellenőrzés céljából, másfél évtizeddel a rendszerváltozás után, raportra hívva az igazgatókat! Mennyiben érintették ezek a túlkapások a magyar tagozatot? Annyiban, amennyiben közös vezérigazgatónk, közös büdzsénk, közös könyvelésünk van. Annyiban, amennyiben a mi fizetésünk is éppúgy késett egy hónapot 2014 szeptemberében, mint a román kollégáinké, annyiban, amennyiben minket is érintett a román tagozattal közös fesztiválunk felszámolása, amennyiben előadásaink, sőt, bemutatóink megtartását 87
