Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

lehetetlenítették el, egyoldalúan betervezett és az utolsó pillanatban közölt, ránkszervezett programokkal, és annyiban, amennyiben bennünket is megpróbáltak belerángatni a választási kampányba a városnapokra tervezett színházavatás és nyílt napok által. Ami az elmúlt években itt történt, az példátlan és megengedheteden egy normális, európai városban egy színházzal. A legcsúnyább politikai bűnök egyikének tartom, amikor a hatalom az egzisztenciájukban fenyeget, zsarol művészembereket. És itt konkrétan ez történt, sőt, szabályos kiéheztetés. Nálunk valóban olyan alacsony fizetések vannak — különösen a fiatal művészek és a háttérszemélyzet esetében —, amelyeket a közelmúltban utcára vonult, tömegszállításban foglalkoztatott alkalmazottak is megmosolyognának (vagy megkönnyeznének), és amelyekből lehetetlen félretenni, vagy két hónapig megélni. Azoknak, akik egyedülállóként élnek, vagy a párjuk is a színházban dolgozik, teljesen ellehetienült a helyzetük. A fiatal színészek a nyugdíjasoknál ettek, mert nekik a nyugdíj legalább megérkezett, mindenki kölcsönkért, a fiatalok a szüleikhez fordultak. Méltatlan, megalázó és vérlázító helyzet volt, amit nem lehet megbocsátani. De ehhez fogható mélyrepülés azért nem sűrűn történt a rendszerváltást követően.

Összességében hol tart jelenleg a társulat? Milyen a megítélése, és mik a hosszú távú tervek ?

Jelenleg egy átmenet végén vagyunk, egyben pedig egy új korszak, egy újrakezdés küszöbén. Azt hiszem, magát az átmenetet sikerült úgy átvészelnünk, hogy közben eredményeket is tudtunk produkálni. Sok kínlódással is járt ez a három évad, amit a művelődési házban húztunk le, de azt hiszem, emelt fővel távozhatunk erről az átmeneti óvóhelyről, ami olyan amilyen, de alkalmas volt rá, hogy nagyobb veszteségek nélkül éljük túl ezt a korszakot. Mostmár mosolyogva emlékszem vissza, milyen nagy félelmekkel vágtunk neki, mekkora pénzkiesésre és közönségvesztésre számítottunk... Az első átmeneti évad műsorában egyetlen kivétellel csak vígjátékokat és zenés előadásokat kínáltunk, hogy valahogy elfogadtassuk a nézőinkkel ezt a sokak által mélyen gyűlölt és messzire került épületet. Szerencsére ez oly mértékben sikerült, hogy a jelenlegi nézőszámmal már nem férünk vissza a régi bérletházainkba, legalább egy új bérletet mindenképp el kell indítanunk. A túlélés-projekt tehát sikerült, bár korántsem volt könnyű munka. A társulat megítélése is javulóban van, úgy érzem, de az igazi feladat ezután következik. Az új épületbe való visszaköltözésnek művészi megújulást is fémjeleznie kell. Új lehetőségek nyílnak a megújuló színpadtechnika, hang-, fény- és vetítéstechnika révén is. Mostmár el lehet gondolkodni azon is, hogy a szűkös anyagi keretek függvényében, akár olyan nagy neveket, nemzetközileg is jegyzett rendezőket hívjunk meg, akiket eddig meg sem mertem volna környékezni pironkodás nélkül. Nem a műsorpolitikát tervezem gyökeresen megváltoztatni, hiszen abban behatárolt a mozgástér, hanem elsősorban az előadások minőségén akarok javítani. A jó és elhivatott társulat már eddig is megvolt ehhez, mostmár az épület, a technikai apparátus, a szcenika is meglesz hozzá.

Meddig van esélye eljutni a társulatnak a ranglétrán, és mik a fejlődés korlátail ]/an-e egy plafon, amifölé nem emelkedhet?

Van plafon, és van fal is, ha nem is a Csíky András által használt értelemben, aki a diktatúra, a tiltás falairól beszélt, mondván, hogy ha be is kell látni, el is kell fogadni a létezésüket, legalább a falig kutyakötelesség elmennünk. A mi kortárs falaink már nem a cenzúra által kijelölt korlátokban, hanem az anyagi lehetőségekben, a város adottságaiban és a közön-88