Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

riájáról?). Ez a bárgyú kategorizálás és önkéntelen besodródás, betagozódás az élet minden területére, így a művészetre is kiterjedt, és máig érezteti hatásait. Ebben a felfogásban nem létezik független művészet, sem a művészethez való független, egyéni viszonyulás (sem alkotói, sem befogadói oldalon). A rendszerváltás elemi erővel hozza felszínre a mélyben addig is létező, de soha ki nem mondott, soha fel nem vállalt különbözőségeket. Kiderült, hogy aki addig csak antikommunista volt, az mostmár liberális, konzervatív, jobboldali, baloldali, vagy akár apolitikus, hívő, vallásos, ateista, agnosztikus, vaskalapos rendpárti vagy elszállt szabadelvű, rocker, rapper, emós, punk, ska, miegyéb. Megannyi szubkultúra, társadalmi és ideológiai paradigma mentén tagolódik a társadalom, és következésképp a közönség fogalma is. Mást vár el és mást is képes befogadni egy magasan képzett, műveltebb néző és mást az alsó-középosztálybeli, de a tájékozottabb, műveltebb rétegek ízlése is merőben eltér: az egyik a lokális identitás reprezentációját várja el a színháztól, a másik magyar nemzeti tematikát, megint másik nemzetköziséget, európaiságot. Ezek a távolodó elváráshorizontok széttagolják a közönséget, és ezt sokszor éppen a közönség részét képező egyénnek a legnehezebb elfogadnia — ami pedig már a kommunizmus rossz hagyatéka. Retorikai szinten fenntartjuk a nagy, általánosító, kizárólagosságra törekvő panelleket: A szatmáriak, A magyarok, A közönség ezt és ezt akarja látni, mondják időről időre egyesek, miközben az általánosító fogalom álcája mögött a saját, személyes ízlésüket értik, és azt szeretnék, mintegy direktívaként a többiekre erőltetni. Ez súlyos problémája a kortárs közép-kelet-európai társadalmaknak általában is: olyan kirekesztő retorikák születnek, amelyekben csak az magyar, aki jobboldali, csak az európai, aki baloldali, csak az keresztény, aki konzervatív és így tovább. Ebbe a közbeszédbe értelemszerűen idomul az a felfogás, miszerint „a közönség” én vagyok, amit én akarok látni, az „a közönség” óhaja, aki mást gondol, az meg nem közönség, ugyebár.

Milyen válasyt tud adni a s^ínhá^ a differenáálódó kö^önségigényekre?

Nagyon különböző válaszokat adhat, de hogy egyáltalán válaszolhasson, előbb a saját identitását kell tisztáznia. Merthogy a rendszerváltás után a színházra is újfajta szabadság és felelősség szakadt rá: a művészet nehéz és felelősségteljes szabadsága. Ha szerencséje van, és a politika épp nem avatkozik bele a munkájába, ráadásul viszonylagos anyagi stabilitásban működik, a színháznak magának kell eldöntenie, mit is akar, milyen profilt, arculatot szeretne kialakítani, milyen irányba indul el. Ez a szabadság némileg korlátozódik akkor, amikor regionális jelentőségű színházakról beszélünk, amelyek kiterjedt terüetet „játszanak be”, mint a szatmári is. Mi Szatmár, Máramaros és Szilágy megyékben egyedüliként vagyunk jelen, ami jelenthet valamiféle plusz kötelezettséget is azáltal, hogy amit mi nem játszunk, azt a régió kétszázezres magyarságának jóformán esélye sincs látni, megismerni. Teljesen más a helyzet a nagyvárosokban, ahol egyetemi színpadok, alternatív társulatok, projektszínházak, önálló bábszínházak, sőt, akár operák is színesítik a palettát, sőt, a Székelyföldön is más a helyzet, ahol egy megyében kettő, vagy akár három színház is működhet (ez a helyzet hosszú távon kedvezhet a specializációnak). A mi színházunk, identitását tekintve elsősorban regionális jelentőségű repertoárszínház, amelyen belül több vonulatot kell párhuzamosan fenntartani. A finanszírozás is fontos tényező, mert egy, a mi helyzetünkben lévő színházban fel sem merülhet, hogy szigorúan egy elitnek játsszon, egyszerűen szüksége van a szélesebb közönségrétegek részéről befolyó bevételekre a működéshez.

86