Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

ival konzultál, amikor diagnózist állít fel, hanem legfennebb más orvosokkal ül össze konzíliumra. Ha támogatok egy kórházat, az nem jelentheti azt, hogy bele is szólhatok az ott folyó kezelések módszertanába. Nem kérhetem, hogy a pénzemért holnaptól ecetes-cukros melegvízzel kezeljék a tüdőrákot, mert én úgy látom jónak... Ma már hál’istennek elmondhatjuk, hogy a támogatóink egytől egyig önzedenül járulnak hozzá a működésünkhöz, nem azért, mert bele akarnak szólni a munkánk menetébe, hanem mert értéknek tekintik, amit csinálunk, fontosnak érzik a magyar kultúra és a színház ügyét, és ezért hajlandóak áldozni is. Soha nem lehetünk eléggé hálásak nekik ezért.

Kezdeti gyerekbetegségeivel együtt a mecénásrendszer, melyet Parászka Miklós honosított meg Kulcsár Edit segítségével, és amelyet Stier Péter fejleszett tovább (előbb még közönségszervezőként Lőrincz Ágnes megbízásából, majd igazgatóként is), sok nehéz helyzetben segítette ki a társulatot.

A támogatókhoz való viszony rendezésén túl a politikához, a fenntartókhoz és a nézőkhöz való viszonyt is tisztázni kellett. Az olyan, valamelyest megosztó előadások körüli viták, mint a Csirkefejt vagy A Senákot övezők egyébként fontos funkciót töltöttek be e kérdések tisztázásában, és számos továbbit is felvetettek, mint például: Mi a színház?, Művészeti, szórakoztatóipari, közművelődési intézmény? Mi a feladata? Katarzishoz vezető művészi élményben részesíteni a nézőt, oktatni, „művelni”, szórakoztatni? Tükröt tartson-e a világnak, vagy alternatívát kínáljon vele szemben? Szolgáljon-e vagy kiszolgáljon? Ha pedig egy kicsit valamennyi, akkor miből milyen arányban tartalmazzon? Olyan kérdések ezek, amelyek időről-időre felmerülnek, és amelyeket folyamatosan újra meg újra meg is kell válaszolnunk.

Miért vált e% egyáltalán kérdésessel A rendszerváltással ennyire megváltozott a helyzeti

Mindenképp. Egy gyerekcipőben járó, formálódó-alakuló fiatal demokrácia és kapitalizmus szükségszerűen felszínre hozza ezeket a kérdéseket. A színháznak szembe kellett néznie azzal, hogy lassan-lassan megszűnik, felszámolódik „A Közönség”, mint valamiféle virtuális egység fogalma. Nincs többé egységes közönség, hanem közönségrétegek vannak, játékosok és nézők alkalmi közössége hozza létre a színházi aktust. Az egyes közönségrétegek, melyek egyébként belsőleg szintén szétesőben vannak, és egyének laza közösségét jelentik inkább, egészen mást, néha radikálisan ellenkező dolgokat várnak el a színháztól. Az államszocializmus elfedte ezeket a különbségeket. A közönség eggyé vált, egységesült, hiszen a rendszer kizárólag az állítás-tagadás dichotómiát ismerte, ami uniformizálta a társadalmat. A sokszor szervezetten a színházba vezényelt nézők egy emberként kellett lelkesedjenek a termelési drámákért (ha jót akartak maguknak), kötelező ujjongással kellett fogadniuk a rendszernek tetsző kulturális termékeket. De uniformizálta őket a lázadás is, a közös ellenség, a mindenkit egyként elnyomó diktátor rémképe. Sütő áthallásos darabjait egyként ünnepelte a későbbi balos és jobbos, a konzervatív, a liberális, a vallásos és az ateista, a fizikailag éheztetett kétkezi munkás és a szellemi koplalásra ítélt értelmiségi. Az elnyomó rendszerek szükségképpen bipoláris társadalmi rendhez vezetnek, mert még az ellenük történő lázadás is uniformizál. Elég nehézkes sokszínűén lázadni, fenntartva a saját nézeteimet és személyes meggyőződéseimet, mint ahogy sokszínűén idomulni is ugyanilyen abszurd. A forradalmi retorikában csak forradalmárok és ellenforradalmárok léteznek (ki hallott a múlt rendszerben a nem is forradalmár, de azért nem is ellenforradalmár kategó-85