Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
dek oltárán. Hát persze, elvtársak, ott a színház! Még passzol is hozzá, nemde, az is valami művelődés, ha jól tévedek... Ács Alajost, a már akkor is élő legendát, és a gazdasági szempontból és a nézettségi mutatók tekintetében is rendkívül sikeres igazgatót tehát egyetlen gesztussal félreteszik az úriember, pontosabban az úrielvtárs kedvéért... Ki volt az illető? Gergely Jánosnak hívták. Es mi következik ezután ? Kötő Józsefet idézem: „félévtized vergődés”. Kötő és Ács tanúsága szerint Gergelyt azért mégiscsak beszippantotta a színház, megfertőzte a nagy elődök szellemisége. Föltehetően nem volt rosszakaratú ember, arról pedig senki sem tehet, ha nem ért valamihez. Pestiesen szólva belecsapott a lecsóba, gondolta, fiatalít egyet, és kinevezte tagozatvezetőnek Boér Ferencet, aki Kötő szerint lendületes vezető volt, de alighanem az alapítók ellenállásának eshetett áldozatul, föltehetően emiatt mondott le és ment el Vásárhelyre, rövid idő után. Az alapítók ellenállása valószínűleg nem is Boér személyének szólhatott, egyszerűen nem tudták lenyelni, hogy az alapító-társ Ács Alajost ilyen méltatlanul el lehetett távolítani. Ami Gergelyt illeti, ő legalább kinevezett egy művészeti vezetőt, és teret adott az alkotóknak. A saját szempontjából talán végzetesen sokat is, hiszen a Budai Nagy Antal körüli botrányba ő is belebukott, akárcsak az előadás rendezője és a színház irodalmi titkára, Gyöngyösi Gábor. Utóbbi nagy vesztesége volt a színháznak, a nevét érdemes megjegyeznünk, és nemcsak a munkássága kapcsán, de azért is, mert a hetvenes években kísérletet tett a társulat szerepének újradefiniálására is. A Elét valamelyik évkönyvében publikálta a Vrovináális színházat akarok! című rövid írását, amely csupán a felvetés szintjén, de mégiscsak szóba hozta a színház közösségen belüli szerepének kérdését, és egyfajta pozitív „provincializmus”, lokálpatriotizmus prizmáján keresztül gondolta újradefiniálni azt. Alighanem egy, a közösségbe ágyazódó, regionális jelentőségű és szerepű, de igényes műhely kialakítását szerette volna, de ez akkor már teljesen reménytelen volt. Kós Károly darabot játszani is az volt, sőt, vakmerőség is egyben, Kós neve a kortanúk szerint valóságos szitokszónak számított, ezért aztán a Budai Nagy Antalt még az első látásra a rendszer retorikájába idomuló parasztlázadás-tematika sem menthette (a lázadás témája önmagában pedig csak súlyosbíthatta) a bűnt. Gyöngyösi Gábornak nemcsak a színházból, de az országból is távoznia kellett, ha jót akart magának, ezután pedig már elméleti kísérlet sem született a társulat megújítására. Gergelyt újabb politikai kinevezett követi, Baumgartner személyében, tőle pedig az első román vezérigazgató, Cristian loan vette át a kormányrudat. Kötő, akit sokat idéztem eddig is, már a szatmári társulatról szóló tanulmánya fejezetcímeiben is szépen összegzi annak rendszerváltás előtti történetét. Nem tudnék pontosabb, kifejezőbb összegzést mondani ennél: Boldog idők (Harag, Csíky), Ahogy lehet (Ács Alajos), Eél évtized vergődés (Gergely János), Ajátszma vége (Baumgartner, Cristian loan). És valóban, a mozgástér folyamatos szűkülése jellemezte ezt a majdnem négy évtizedet, de persze heroikus, és jelentős részeredményeket produkáló szakmai küzdelmek is, amelyeket a korszellem és a politika ítélt elkerülheteden kudarcra... Meglátásod szerint hol következett be a mélypont ebben a hanyatlásban? Egyértelműen a nyolcvanas években, ahogy az ország legtöbb más színházában is. A politikai kinevezettek korszakában a díjak is teljesen elapadnak. 1980 és 1990 között, tíz 80
