Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
év leforgása alatt egyetlenegy díj születik: Méhes Kati harmadik díja a Színházak Országos Versenyén, de ez is 1981-ben. Utána kilenc évig semmi. Ez persze a korszak kultúrpolitikájáról is árulkodik, nem csupán a színház minőségéről (a legkiválóbb magyar előadásokat is elhallgatták volna, valószínűleg). De tény, hogy hihetetlen minőségi hanyatlás is következett. A színházak mindössze 7%-os költségvetési támogatást kaptak, a büdzsét saját bevételből kellett kiegészíteni, ami lehetetlen feladat. Őrült „termelésbe” kezdtek az intézmények, megpróbálták mindenáron túlélni azt a valamit, aminek úgy tűnt, soha nem lesz vége. Kétségbeesetten gyártották az előadásokat és spóroltak, ahol csak lehetett. Olcsó díszletekben játszott olcsó előadások hihetetlen özöne következett mindenhol az országban. Mivel minden a bevételről szólt, esély sem volt bármiféle művészszínházi vonulatot fenntartani. Ráadásul betiltották a külföldi szerzők műveinek játszását, a magas nemzetközi jogdíjakra hivatkozva. Ez a kisebbségi színházakat végképp elszakította az anyaországaik kultúrájától. E döntések egyetlen, de fontos pozitív következményként az ősbemutatók számának megugrását tekinthetjük (amely hagyomály a kilencvenes elején is folytatódott, és amelyet hosszabb megszakítás után épp az elmúlt évadokban kezdtünk el feléleszteni). Ez azonban nem ellensúlyozhatta a repertoárban keletkezett űrt. Belföldi darab nem született elég, ez pedig a varieté, a kabaré, a gála műfajai felé kényszerítette a műsorpolitikát. Előadások helyett összeollózott, lehetőleg szórakoztató estek tömkelegét gyártotta futószalagon minden színház, megpróbálva minél kisebb befektetéssel minél nagyobb bevételt produkálni. Nem csoda, hogy aki csak tudott, menekült az országból és a színházi pályáról, nem maradt semmilyen kihívás, csábítás, vagy kortárs kifejezéssel élve, normális életpályamodell. És mégis ebben a korszakban, annak is a mélypontján jelent meg az első reménysugár. Mert a színház nemcsak pillangóhoz hasonlítható, de főnixmadárhoz is: amikor azt hinnéd, végképp vége van, hogy nincs visszaút, akkor is képes feltámadni. Legalábbis a szatmári színjátszás több mint kétszázhúsz éves történelme ezt bizonyítja. Mi volt e% a reménysugár? A rendszerváltozásra gondolsz? Még azelőtt, Parászka Miklós felbukkanására. Amikor feltűnt az első rendezéseivel, az a megújulás reménységét jelentette. Cristian loan egyetlen érdeme a magyar tagozat szempontjából az volt, hogy mégiscsak szakmabeli, színházi ember lévén felismerte, hogy nem működik a dolog egy tagozatvezető nélkül. Az őt megelőző politikai kinevezettek Boér után már nem érezték szükségét annak, hogy külön művészeti vezetőt állítsanak a magyar társulat élére, azt gondolták, pompásan elvezetik ők is, a művészeti tanács segítségével. Általuk gyakorlatilag a legjobb esetekben is a színészek vezették a színházat, ami — a színháztörténelemből tudjuk — nagyon nem jó modell. A színház, ahogy szakmai berkekben már elcsépelt közhellyel mondani szokás, nem demokrácia, és óriási hiba kőszínházat művészeti vezető nélkül hagyni (az alternatív szférára ez már nem igaz, ott sokkal demokratikusabb struktúrák is léteznek, de azért mindig van egy hangadó, vezető a csapatban). Az eredmények, pontosabban azok teljes hiánya, Szatmáron is igazolta ezt a tézist. Nem tudom, hogy bölcsességből, szakmai meggyőződésből, vagy egyszerűen csak praktikus okokból (mert nem tudott magyarul), de a lényeg, hogy Cristian loan kinevezte Parászkát társulatvezetőnek, és ezzel végülis jót tett a társulatnak. Mi történt a rendszerváltás után ? Egy nagyon erős indulásról, valódi újrakezdésről beszélhetünk. Ennek a gyújtópontja 81
